Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

TÖRTÉNETI IRODALOM 1467 Azt hiszem, igazat kell adnunk Molnár Miklósnak, amikor azt írja, hogy a szóban forgó korszakban „Magyarország inkább a szellem, mint az ipari forradalmak Európájával kapcsolódott össze." (225.) Különösen akkor érezzük ezt igaznak, ha megismerkedünk a reformkorszak kiemelkedő kulturális eseményeivel és eredményeivel is az ezekre vonatkozó, érdekesen és színvonalasan megírt alfejezetekből. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ebben a korban már a politikai gondolkodásban, sőt — miként Kossuth és más neves reformerek fellépése tanúsítja — a politikai cselekvés terén is új fordulat jelei mutatkoztak. A korábbiaktól minőségileg különböző történelmi korszak első, s gyorsan erősödő és szaporodó jelentkezései voltak ezek, amelyek társadalmi megújhodást, a feudalizmus végét, a kapitalizmus győzelmét, valamint ennek megfelelő liberális politikai rendszert ígértek. Az egész magyar szellemi és politikai életet átható új eszmék 1848-49-es megvalósításából Molnár Miklós különös figyelmet szentelt a liberális politikai rendszernek. Az 1848-as áprilisi törvények — írja — Magyarországot „felelős minisztérium által kormányzott alkotmányos monarchiává" tették (266-267.), s ezen a lényeget illetően a Habsburg-ház egy évvel későbbi debreceni trónfosztása sem változtatott. Nem lehet beszélni sem köztársasági, sem tekintélyuralmi irányban történt fordulatról: az államforma kérdésében nem született döntés, Kossuthot „kormányzó-elnökké a nemzetgyűlés választotta, de teljhatalommal nem ruházta fel" (275.), s a parlament szinte az összeomlás pillanatáig — Szegeden is — folytatta „liberális-demokrata törvényhozói tevékenységét." (277.) Nem érdektelen — főleg külföldi olvasók részére — a magyar 1848-49 nemzetközi szempontból történt megítélése sem. A könyv egyrészt arra utal, hogy az új törvények hazánkban több embernek biztosítottak választójogot, mint az 1832-es „Reform Act" Angliában, másrészt arra, hogy miközben a német liberálisok magasröptű, de absztrakt vitákat folytattak a frankfurti nemzetgyűlésben a „19. század uralkodó eszméiről", a magyar parlament a „forradalom lendületével a megvalósítás útjára irányította azokat". (266. és 267.) Magyarázatként pedig erre a különbségre, pontosabban a magyar liberalizmus tettekben megnyilvánuló eredményességére azt hozza fel, hogy Kossuth politikája mögött „egységes liberális és nemzeti erő jött létre", amelyet sem az 1849-es , vereség, sem pedig a „15 évig tartó későbbi elnyomás... nem volt képes kimeríteni. Az 1867-es kiegyezés lesz majd erre a bizonyíték." (267.) Éppen ezért helyes lett volna arra is utalni, hogy 1711-el szemben 1848-49 nem az előző korszak epilógusa volt, hanem a következő korszak prológusa. Olyan gazdasági-társadalmi, politikai téren pedig liberális-demokrata törekvéseket juttatott — ha csak rövid időre is — érvényre, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak ideig-óráig lehetett már erőszakkal elnyomni. A társadalmi fejlődésnek ezen a fokán a kapitalizmus — ha úgy tetszik a piacgazdálkodás, a polgárosodás, a modernizáció — kibontakozásának legfőbb akadályait a sorra levert forradalmak ellenére Európa-szerte 1 el kellett távolítani, s ez alól Magyarország sem lehetett kivétel. Az 1867-es kiegyezésről — a 19. század egyik legvitatottabb kérdéséről •— Molnár Miklós álláspontja egyértelműen pozitív. Kossuth és hívei elutasító véleményével szemben az azt létrehozó kompromisszumnak szerinte nem volt reális alternatívája. A kiegyezés a magyar államiság fejlődésében minden szempontból magasabb szint elérését eredményezte, mint amilyent — 1848-49-et kivéve — Mohács óta el tudott érni: egyszer s mindenkorra kiemelte ugyanis abból a kiszolgáltatottságból, amelyben a Habsburg abszolutizmus különböző korszakaiban, így a szabadságharc után is volt. Az 1867-es egyezmény „tökéletesen új államrendszert alapozott meg, amely két, alkotmányos szempontból különböző egységből állt, de amely az uralkodó jogara alatt mégis egységes volt." (343. és 295.) Biztosította a függetlenséget a törvényhozás, az ország kormányzása, valamint az alkotmányos jogok gyakorlása terén, s bár „a császárnak és királynak fenntartott külügyek és katonai ügyek terén a szuverenitás korlátozott volt", Magyarország befolyása még ezeken a területeken is nem lebecsülhető mértékben érvényesülhetett. Egyértelmű tehát, hogy 1867-ben összehasonlíthatatlanul kedvezőbb kompromisszum született Magyarországra nézve, mint 1711-ben, s ennek a modernizáció terén is meg kellett mutatkoznia. Molnár Miklós azt írja, hogy a századfordulót megelőző „két liberális-konzervatív évtized példátlan haladás időszaka volt a gazdaságban, a városiasodás és az oktatásügy terén. A jogállamot respektálták az emberek, nőtt a polgárok biztonsága, teljesen szabadon fejlődtek a tudományok, a művészetek és az irodalom." (303. és 304-305.) Az egyes területeken elért látványos fejlődés azonban ebben az időszakban sem eredményezett általános felzárkózást Nyugat-Európához. A könyvben közölt adatok nem adnak ugyan megbízható képet az elmaradottság mértékéről erre a korszakra vonatkozóan sem, mégis arra mutatnak, hogy a különbség — az egy főre eső nemzeti jövedelem, vagy az iparosodás terén — továbbra is jelentős maradt. Társadalmi vonatkozásban szintén felemás változásokról számol be a könyv. A „kapitalista