Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Molnár; Miklós: Geschichte Ungarns (Ism.: Tokody Gyula) VI/1464

TÖRTÉNETI IRODALOM 1465 s hogy a modernizáció e két nagy terrénuma a kimutatható összefüggések dacára ritkán volt történelmünk során szinkronban egymással. Molnár Miklós a nagy politikatörténeti változásokat tette meg a korszakolás alapjának. A magyar történelem szokásos őstörténetre, középkorra és újkorra, illetve azok szakaszaira tagolása helyett nyolc nagyobb periódust különböztet meg, s mindegyiket — az 1990-től kezdődő kivételével — közel azonos terjedelmű fejezetben foglalja össze. A periódusok és időhatáraik a következők: „A kezdetektől 1301-ig", 1301-1526: „Nagyság és hanyatlás. Az Anjou királyoktól a mohácsi csatáig", 1526-1711: „Egy ország három korona uralma alatt", 1711-1848-49: „Bécs és Magyarország. Abszolutizmus, reformok, forradalom", 1849-1919: „Szakítás, kompromisszum és Kettősmonarchia", 1919-1945: „Két világháború között", 1945-1990: „Szovjeturalom alatt", 1990: „Szabad parlamenti választások. Új kezdet". A politikai rendszeren belül kiemelt helyet kapott a könyvben a magyar államiság történelme. Teljesen indokoltan, hiszen Európában elfoglalt pozíciónk éppen úgy, mint eredményességünk a fejlődés, a modernizáció folyamatában a mindenkori nemzetközi erőviszonyok mellett jelentős részben államrendszerünk szilárdságától és cselekvési képességétől függött. A Kárpát-medence felvázolt geográfiai és geopolitikai helyzete, valamint a honfoglalást megelőző népmozgások önmagukban véve is arra mutatnak, hogy erős és egységes államra volt szüksége annak a népnek, amely ebben a Kelet és Nyugat, illetve Észak és Dél kereszteződésében fekvő térségben meg akarta vetni a lábát. Molnár Miklós azokat a főbb lépéseket is ismerteti, amelyek előfeltételei voltak egy ilyen erős magyar állam megszületésének: a törzsi rendszer bomlása, a fejedelmi hatalom Árpád és közvetlen utódai általi kivívása, illetve biztosítása, a nemzetközi erőviszonyokhoz való kényszerű alkalmazkodás (a „kalandozások" lezárása), a kereszténység terjesztésének elősegítése (a nyugati ág előnyben részesítése mellett), a fejedelem irányítása alatt álló hadsereg szervezése és erősítése (Géza fejedelem tevékenysége) nélkül nem kerülhetett volna sor Szent István művének, a keresztény magyar királyságnak a megalapítására. Ez az állam pedig már ι — a szerző megfogalmazásában — „a kor fejlett országainak színvonalán állt, habár nem volt olyan differenciálódott, mint amilyenek a Karoling birodalomból létrejött államok voltak". (45.) Az I. István utáni Árpád-házi királyok közül Szent László és Könyves Kálmán államszervezői tevékenysége, főleg azonban a 13. században végbement változások, az elsősorban II. András uralmához köthető, az Aranybullában is kifejezésre jutó társadalmi strukturális módosulások kerülnek kiemelésre. De hasonló hangsúlyt kap az az egész társadalmat, az államrendszert, sőt még a Kár-1 pát-medence etnikai összetételét is lényegesen érintő átalakulás is, amely IV Béla idején, a tatárjárást követő újjáépítés során valósult meg. ' A kisebb-nagyobb nehézségek, megtorpanások ellenére az államalapítás után mintegy három évszázad során hazánk — miként Molnár Miklós íija — a kontinens „legnagyobb és legtekintélyesebb királyságai közé emelkedett, szuverenitását mind a világi hatalmasságokkal, mind pedig a Szentszékkel szemben fenn tudta tartani, amint az a keresztes hadjáratok esetében tanúsított távolságtartó magatartásában is megmutatkozott." (50-52.) Az utolsó Árpád-házi királyok idején dúló feudális anarchia, a dinasztia kihalását követően a trónért, az utódlásért folyó heves harcok ellenére sem került sor végzetes törésre Magyarország államrendszerében és társadalmában. Sőt 1301 után a külső beavatkozásokkal is folyó belső hatalmi harcokból az ország — Anjou Károly majd Nagy Lajos vezetése alatt — nemcsak kiemelkedni volt képes, de egy újabb fellendülést is el tudott indítani. Bár Magyarország regionális nagyhatalmi szerepét továbbra is elsősorban az államrendszer ereje és stabilitása, a királyi hatalom dominanciája tette lehetővé, a szerző nem hagyja figyelmen kívül azt sem, hogy a nemzetközi feltételek egyelőre viszonylag kedvezően alakultak hazánk szempontjából. Egyrészt a bizánci birodalom hanyatlása következtében, másrészt azért, mert a német-római császárság egyre inkább súlyt vesztett, s a 14. században már tulajdonképpen csak „Németországra korlátozódott, amely maga is megosztott volt". (67.) Am a Nyugat-Európában bekövetkezett események szerint — a pápaság körüli konfliktusok, a 15. századra is átnyúló százéves háború stb. — a délkelet-európai fejleményekről hosszú időn át elterelték a kontinens fejlett, Adrián és Alpokon túli országainak a figyelmét. Ez Magyarországra nézve azzal a hátrányos következménnyel járt, hogy a mind agresszívebb oszmán előretörés kevés érdeklődést keltett, s arra a veszélyre figyelmeztetett, hogy hazánk — akárcsak a tatáijárás idején —- ezúttal is magára marad majd a hatalmas ellenséggel szemben. Mohács legfőbb okát az államhatalom végzetes meggyengülésében jelöli meg a szerző: „a magyar állam, amely még Mátyás után is erős volt... nem rendelkezett...azokkal a forrásokkal, azzal