Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Előzmények és diplomáciai csatározások I/135
A KRÍMI HÁBORÚ (1853-1856) 143 Az orosz-török szakítás nagy visszhangot váltott ki Európában, estek az árak a londoni tőzsdén, az újságok orosz támadásról cikkeztek. Mensikov lehetetlen küldetésének utolsó mozzanata volt K. Nesselrode feljegyzésének május 19-i átadása a Portának, amelyre nyolc nap elteltével választ vártak — majd e határidőt még öt nappal meghosszabbították —, ellenkező esetben Pétervár kilátásba helyezte a dunai fejedelemségek megszállását. A szultán május 26-án memorandumban kérte Angliát, Franciaországot, Ausztriát és Poroszországot, hogy az 1841. július 13-i londoni szerződés értelmében gyámolítsák országát az Orosz Birodalommal szemben. Június 6-án pedig minden alattvalójának vallásszabadságot adott. Rasid pasa bízván a nyugati nagyhatalmak támogatásában — amit egyébként meg is kapott, mert az angol és francia flotta a Dardanellákhoz hajózott június 13-án és 14-én — június 4-én visszautasította az orosz ultimátumot. I. Miklós június 14-én aláírta az orosz csapatoknak a dunai fejedelemségek elfoglalására kiadott manifesztumát,2 1 az orosz hadsereg pedig 1853. július 2-án megszállta Moldvát és Havasalföldet. Az orosz csapatok a 18-19. század folyamán jó néhányszor már megjelentek a fejedelemségekben, utoljára 1848-ban a forradalmi események miatt, ahol 1851-ig maradtak. A cár úgy vélte, a fejedelemségek új megszállásával kikényszerítheti a Porta beleegyezését. Most azonban már nem az 1848-as állapotok uralkodtak Európában. Hiába bizonygatta Nesselrode, hogy az oroszok bevonulása válasz a nyugati hajók Dardanelláknál történő megjelenésére és csupán a Portától a garancia kikényszerítését szolgálja, s egyáltalán nem jelenti a háború kezdetét, sem London, sem Párizs nem figyelt rá. Míg öt évvel azelőtt a fejedelemségek elfoglalása semmilyen ellenállást sem váltott ki a francia és angol kormányzat részéről, most viszont az oroszok tevékenysége jó lehetőséget kínált arra, hogy szakítsanak velük, vagy ha szükséges, lépjenek háborúba a Török Birodalom megmentése és megvédése érdekében. Megkönnyítette helyzetüket az a tény, hogy nőtt mindkét államban az oroszellenes hangulat. Bár az is igaz, hogy Angliában és Franciaországban a közvélemény nem volt egyértelműen oroszellenes, ami tulajdonképpen gazdasági érdekből fakadt. Mindkét állam régóta kereskedelmi kapcsolatban állt az oroszokkal, és az igen előnyös piacról nem akartak lemondani. Emellett Ausztria és Poroszország is azon fáradozott, hogy békés megoldást találjon. Ilyen szándékkal fogalmazódott meg 1853 nyarán július 28-án a „bécsi jegyzék", amelyet Anglia, Franciaország, Ausztria és Poroszország képviselői a bécsi konferencián fogalmaztak meg és állítottak össze, majd a jegyzéket 1853. július 31-én Pétervárra és Konstantinápolyba küldték. Ebben a jegyzékben lényegében a kücsük-kajnardzsi és a drinápolyi békében foglaltakat fogalmazták újra, azt hangsúlyozva, hogy az azokban garantált, keresztényekre vonatkozó jogokat a Török Birodalom tartsa be. A jegyzék fő célja azonban nyílván az volt, hogy a török-orosz viszony vitás kérdéseit a nagyhatalmak az ellenőrzésük alá vonják. I. Miklós a tervezettel azonnal egyetértett, s Pétervárott úgy véltek, hogy segítségével nagyobb veszteség nélkül kerülhet ki Oroszország a válságból. Ha a törökök elfogadták volna a jegyzéket, a török-orosz konfliktus ebben a stádiumában megoldódott volna, de nem ez történt, a Porta 21 In Heller, Mihail: i. m. 488.
