Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Előzmények és diplomáciai csatározások I/135
144 BODNÁR ERZSÉBET elutasította azt. Konstantinápolyban ugyanis ekkorra már a háborús hangulat lett úrrá, és Resid pasa diplomáciája a jegyzékben megfogalmazottakat a török belügyekbe való beavatkozásként könyvelte el.2 2 Az orosz cár a bécsi jegyzéktől az orosz-török probléma megoldását remélte. 1853. szeptember végén és október elején ennek reményében látogatott el 01-mützbe, Varsóba és Potsdamba, ahol Ausztria ás Poroszország uralkodóival és vezető politikusaival találkozott.2 3 Természetesen I. Miklós őszi találkozói más tartalmat is hordoztak, azok igazi célja az volt, hogy Ausztria és Poroszország keleti kérdésben vallott elképzeléseit kiderítse. Bebizonyosodott, hogy egyik német állam sem óhajt az oroszok terve mellé állni. Ausztria meg volt elégedve a szlávok lakta területeivel, és nem óhajtott részt venni a keleti kérdés háborús rendezésében, mivel a francia elképzelések sem igazán tetszettek neki. III. Napóleon szívesen eltemette volna „a szent-szövetségi rendszert", és ismét újrarajzolta volna Európa térképét. Ennek az átalakításnak fontos momentuma lett volna az, hogy Ausztria cserébe Lombardiáért, amelyet III. Napóleon Piemonttal akart egyesíteni, megkapja a dunai fejedelemségeket. Éppen emiatt nyugtalanította Bécset Moldva és Havasalföld orosz megszállása. Ami egyébként Poroszországot illeti, a keleti kérdésben nem volt igazán érdekelt. Míg korábban I. Miklós Poroszországban hú és megbízható szövetségesét látta, most azt érzékelte, hogy a berlini udvar ingadozik, amely a belső politikai viszonyok tükröződéséből adódott. Berlinben két csoport kristályosodott ki a politikai életben: az oroszbarát, a konzervatívokat, az arisztokratákat és a nemesség jelentős részét magába foglaló csoport, valamint a liberális színezetű angolbarát tömörülés, amely a polgárság többségének a támogatását élvezte. A liberálisok kapcsolatban álltak Vilmossal, a trónörökössel is. IV Frigyes Vilmos nem mert nyíltan állást foglalni a keleti kérdésben, s ezért végül is I. Miklós próbálkozása arra, hogy a három hatalom — orosz-porosz-osztrák — északi szövetségét megalkossa, sikertelen maradt, csupán a semlegességüket ajánlották fel. Végül is Konstantinápolyban a háború hívei kerekedtek felül, mert úgy vélték, hogy korábbi sikertelen háborúikért most nagyhatalmi segítséggel revansot vehetnek Oroszországon. Azt remélték, hogy Délkelet-Európában megerősödik a befolyásuk, s a legyengült Török Birodalom így új erőre kaphat. A Nagytanács szeptember 26-án azt tanácsolta a szultánnak, hogy kezdjen háborút Oroszország ellen. A törökök erőit a Balkánon Omer pasa vezette, aki tizennégy nap haladékot adott az oroszoknak, hogy a fejedelemségből kivonuljanak, majd október 4-én Abdul Medzsid szultán bejelentette a háborút. Nem sokkal később, október 22-én az angol-francia flotta megjelent a tengerszorosoknál, október 23-án pedig a törökök átkeltek a Dunán és elfoglalták Calafat városát. Október 20-án I. Miklós is aláírta a hadüzenetet a Török Birodalomnak, s ezzel kezdetét vette a sokadik orosz-török háború.24 22 Goldfrank. David M.·. i. m. 194-197. 23 Uo.: 220-221. - Seton-Watson, Hugh·. The Russian Empire 1801-1917, London, 1967. 319. 24 Goldfrank, David M.: 229.
