Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Előzmények és diplomáciai csatározások I/135
A KRÍMI HÁBORÚ (1853-1856) 141 cliffet küldték a török udvarba, aki már több alkalommal a brit misszió élén (először 1810-ben) teljesített ott megbízatást. Személyes indítékok miatt nem szerette az oroszokat, I. Miklós cár sem kedvelte őt, s megakadályozta, hogy Anglia pétervári követévé nevezzék ki. Stratford de Redcliffe 1853. április 5-én érkezett Konstantinápolyba, s kezdetét vette az angol és orosz diplomácia párviadala. Könnyedén hozzájutott a török-orosz konvenció tervezetéhez, amit kísérő megjegyzéseivel Angliába továbbított. Az általa küldött iratban még inkább dominált az oroszok azon szándéka, hogy az ortodox keresztények védelmére hivatkozva akarják növelni a befolyásukat az Oszmán Birodalomban. Lord Stratford Konstantinápolyban arra törekedett, hogy az orosz-török viszonyt kiélezze, miközben a török udvart az angolok támogatásáról biztosította arra az esetre, ha a törököknek az oroszokkal komolyabb konfliktusa támadna. Bár ugyanakkor arra is törekedett, hogy Mensikowal szemben megértő és szívélyes legyen, és a szent helyeket érintő kérdésekben a franciák, az oroszok és a törökök között közvetítő szerepre is vállalkozott. Ebben eléggé sikeres volt, mert a segítségével elsimultak az angol-francia-orosz ellentétek, valamint április folyamán az orosz-török megbeszélések is nyugodt mederben folytak. Stratford mindvégig arra figyelt a török-orosz tárgyalásokkal kapcsolatban, hogy azok végeredményben ne tartalmazzák a cár kérését arra vonatkozóan, hogy a Török Birodalomban élő ortodoxok felett védnökséget gyakorolhasson. Pedig A. Mensikov küldetésének ez volt a fő feladata és célja.16 Természetesen I. Miklóst és az orosz diplomáciai szolgálatot nem kis felelősség terheli azért, hogy elmélyült a válság és a konfliktusok végül háborúhoz vezettek. De ugyanilyen felelősség terheli az ellenfeleit is. A nyugati hatalmak mindent megtettek annak érdekében, hogy Oroszország további erősödését a Balkánon és Közel-Keleten megakadályozzák, s az 1830-as évek tendenciáját követve, e térségben az angol és a francia befolyás erősítésén fáradoztak. Oroszországot igyekeztek olyan kezdeményezéstől megfosztani, amelyet az 1848-49-es forradalom idején az európai ügyek rendezésében megtett. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a konfliktusok sorát diplomáciai úton megoldani nem lehet, ezért a francia-angol ellentéteket a vezető körök igyekeztek mindkét oldalon elsimítani, és katonai úton együttműködni Oroszország ellen. Francia részről fontos momentum volt, hogy egy esetleges háborútól Louis Bonaparte hatalmának megszilárdítását várták, amelylyel Franciaország felszámolhatta volna azt „a szent szövetségi rendszert", amelynek tartóoszlopa, legfőbb támogatója és őrzője Oroszország volt. Nesselrode ezt jól érzékelte, ami a londoni orosz követhez, Ε Brunnovhoz küldött magánleveléből is egyértelműen kiviláglik. „Napóleon számára fontos a háború, s azt bármi áron, a lehető leghamarabb ki is kényszeríti."17 Az európai társadalmakban az 1848-49-es események és Oroszország általi vérbefojtásuk még elevenen élt, ezért valószínűnek tűnt az, hogy pozitívan fogadná az európai közvélemény az oroszok elleni háborút. A francia és angol kormányzati körök ezt érzékelték, és szinte minden vezető politikusnak volt elképzelése 16 Uo.: 151-154. 17 Martens, F. F.: Szobranyije traktatov i konvencij zakljucsennih Rosszijeju sz inosztannimi gyerzsavami, SzPb., 1883. t. 12. 301.