Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Erzsébet: A krími háború (1853-1856) Előzmények és diplomáciai csatározások I/135
A KRÍMI HÁBORÚ (1853-1856) 139 is. Úgy vélte, Anglia és Franciaország semmiképpen sem tevékenykedhet egy oldalon, az angol-francia ellentétet eltúlozta, s túl nagy jelentőséget tulajdonított Aberdeen oroszbarátságának. Aberdeen természetesen azt vallotta, hogy az európai kontinensen a francia túlsúlyt az oroszok ellensúlyozzák, és ezért emelte ki a külpolitikájában az oroszokkal való barátságot. Azonban 1853 elejére az angol kormányzati irány kidolgozásában már nem játszott olyan meghatározó szerepet, mint amilyet I. Miklós tulajdonított neki Az angol koalíciós kabinetben két frakció vetélkedett egymással: Palmerston, a belügyminiszter és Aberdeen, a miniszterelnök köre. Palmerston jelentős befolyással bírt a külügyekre is. A keleti kérdésben azonban az angol kormányzati elképzelés továbbra is változatlan maradt, a Török Birodalom egységét meg kell őrizni, mivel annak stratégiai fontossága volt Angliára nézve, az Indiához vezető útvonal biztonságos megtartása végett, amelyet leginkább az oroszok fenyegettek.13 Angol részről tehát a fő cél az volt, hogy megakadályozza az oroszoknak a fekete-tengeri tengerszorosok környékén, illetve a közel-keleti régióban történő megerősödését. Mivel Aberdeen nem akart nyílt összeütközést az oroszokkal, mindent megtett annak érdekében, hogy a békés megoldást válasszák. Remélte, hogy I. Miklós időben ráébred arra, hogy elképzelése és szándéka megvalósíthatatlan, s visszalép. Palmerston viszont fellépett annak érdekében, hogy az oroszokkal történő tárgyalások során határozottabban foglaljanak állást, s utasítsák el a cár kezdeményezését. Palmerston mellett szólt az a tény is, hogy a krími háborút megelőző évtizedben a Török Birodalomban megnőtt Anglia és Franciaország befolyása, Oroszországé viszont hanyatlott, s ez a gazdasági és politikai életben egyaránt érződött. John Russel külügyminiszter a cár ajánlatára azt válaszolta, a brit kabinet egyáltalán nem érzékeli azt, hogy a Török Birodalom komoly válság előtt állna és katasztrófa fenyegetné, ezért nincs is értelme a szétesése utáni hagyaték felosztásáról tárgyalni. Ezen kívül rendkívül finoman és óvatosan azt is a cár tudtára adta, hogy Anglia egyáltalán nem örülne annak, ha Oroszország elfoglalná Konstantinápolyt. Sőt azt tanácsolta, bővítsék a nagyhatalmi felügyelet körét, Anglia, Oroszország és Franciaország mellé Ausztria is kerüljön be a csoportba.14 A cár az angol válaszból azt szűrte le, hogyha együttműködni nem akarnak, akkor valószínű az oroszok terjeszkedését sem fogják megakadályozni. És valóban, amikor 1853-ban ismét elmélyült a vita a katolikusok és ortodoxok között, Anglia mint protestáns hatalom kezdetben semleges maradt. I. Miklós reményei beigazolódni látszottak. A szultán küldötte Jeruzsálemben a szent helyek és relikviák megosztását ismertette, amely arról szólt, hogy mi tartozik a katolikus és mi az ortodox egyház felügyelete alá. A döntés értelmében a fő relikviák a latinoké 13 Vinogradov, V. Ν.: Nyikolaj I. ν „Krimszkoj lovuske", Novaja i Novejsaja Isztorija, 1992. 4. 33-34. - Taylor, A. J. P: i. m. 52-53. A munkájában ellenkező véleményt fejt ki. Szerinte a háborúnak semmi köze sem volt Indiához, a krími háborút alapvetően európai megfontolásokból vívták, inkább Oroszország ellen, mintsem Törökország ellenében. A harcok célja a hatalmi egyensúly fenntartása, valamint az „európai kiváltságok"megvédése volt, azaz végeredményben egyezséggel akarták felváltani a diplomáciai egyezkedéseket, hogy eldőljön, melyik nagyhatalom diktálja a rendezés feltételeit az európai nagyhatalmak közössége helyett. 14 Tarie, Je. V: i. m. t. 1. 124. - Mezsdunarodnije otnosenyija na Balkanah, 262. - Seaman, L. C. B.: i.m. 26.
