Századok – 2001

KÖZLEMÉNYEK - Kenyeres István: A végvárak uradalmainak igazgatása és gazdálkodása a 16. században VI/1349

1352 KENYERES ISTVÁN Királyi-kamarai birtokok Kezdjük ezek felsorolását a királyi tulajdonban levőkkel. Mohács előtt a királyi tulajdonban lévő várak igazgatását a budai udvarbíró látta el. Az 1518:14. tc. szerint ide tartoztak: Munkács, Tata, Komárom, a visegrádi uradalom, Óbuda, Kos és Csepel szigetek, Zsámbék, Solymár és Keszi mezővárosok valamint a kunok és a jászok.1

3

Emellett még megemlíthetjük a később királynéi uradalmakká lett Magyaróvárat, Zólyomot és az alsó-magyarországi bányavárosokat, Huszt várát és a máramarosi sókamarát is. Buda 1541. évi eleste után a fenti birtokok jelentős része török kézre került. A Mohács utáni polgárháborús időszakban ugyan egyes birtokok igen gyorsan cseréltek gazdát I. (Habsburg) Ferdinánd és I. (Szapolyai) János király között, tehát kerültek ideiglenesen uralkodói kézre, azonban ezeket a birtokokat szinte rögtön eladományozták vagy pedig elzálogosították híveiknek, így az amúgy is csekély számú királyi birtokok száma tovább apadt. Jellemző, hogy az 1530-as évektől az 1540-es évek végéig mindössze két jelentősebb egyházi illetve magánföldesúri vár, illetve uradalom volt I. Ferdinánd kezén huzamosabb ideig: Esztergom és Sáros.1

4 A helyzet az 1540-es évek végén változott meg, amikor I. Ferdinánd immár ténylegesen hozzálátott magyar királysága viszonyainak rendezéséhez. Ennek fontos lépcsője volt a kamarai igazgatás reformja, a harmincadok újjászervezése, a felső-magyarországi pénzügyigazgatóság, majd a Szepesi Kamara felállítása.1

5

Az intézményrendszer korszerűsítésének egyik legfőbb célja a török elleni védelmi rendszer anyagi alapjainak megteremtése volt. Ennek eszköze a kincstári bevételek és uradalmak tudatos gyarapítása volt. A végvárrendszer kiépülésével párhuzamosan ezért egyre több birtokot vett át az uralkodó saját tulajdonába, illetve kamarai kezelésbe. Ezek a birtokok ritkábban magszakadás útján (defectus seminis) kerültek kamarai igazgatás alá, ilyenkor azonban a magyar szokásjog szerint az uralkodónak tovább kellett adományoznia. Az esetek többségében az uralkodó cserével és/vagy pénzzel jutott a török hódítás fenyegette birtokhoz: Szigetvár a Török családtól 1546-ban, Eger a Perényiektől 1549-ben, 1552-ben Gyula a Patóchy családtól, 13 horvátországi vár 1563-ban a Zrínyiektől, Kanizsa 1568-ban Nádasdi Tamásné Kanizsai Orsolyától, stb. Az ilyen jellegű birtokgyarapítások nem ütköztek a rendek ellenállásába, hiszen a birtokok átvétele egyben a tekintélyes védelmi költségek átvállalását is jelentette. De fegyveres űton is gyarapodott a kincstári birtokok száma, így 1549-ben Niklas Graf zu Salm a felvidéki hadjáratában Balassa Menyhért és Basó Mátyás által birtokolt, vagy bitorolt várak kerültek királyi kézre (Léva, Csábrág, Murány), 1565/66-ban pedig Lazarus von 13

Kubinyi András: A budai vár udvarbírói hivatala 1458-1541. = LK 35. (1964) 1. sz. 67. és 74-81. 14

Österreichisches Staatsarchiv (ÖStA) Hofkammer Archiv (HKA) Gedenkbücher Ungarn (GB Ung.) Bd. 383. 1534-1540., Bd. 384. 1541-1546. A viszonyokra jellemző az is, hogy a fenti időszakban két olyan fontos vár és uradalom, mint Pozsony és Komárom is zálogban voltak. 15

Ember Gy.: Az újkori magyar közigazgatás története i. m. 126-128., 147-203., 213-229. A Szepesi Kamara felállításra ld. Acsády Ignác·. A pozsonyi és szepesi kamarák, 1565-1604. Budapest, 1894. 21-37.; Szűcs Jenő·. Szepesi kamarai levéltár (1567-1813). Budapest, 1990. 7-21.