Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kölcsey Ferenc: Országgyűlési Napló (Ism.: Pajkossy Gábor) V/1237

TÖRTÉNETI IRODALOM 1239 minden vagy csaknem minden szükségesre kiterjednek, terjedelmük ugyanakkor mértéktartó, megfogalmazásuk során pedig a szerkesztő abból indult ki, mi is szorul a szövegből magyarázatra. így a jegyzetek feszesen illeszkednek a főszöveghez. A jegyzetek a Napló szövegén túl segítséget adnak az 1832/36-os országgyűlés történetének tanulmányozásához is, amelynek a szerkesztő kitűnő ismerője. A diéta — és a Napló — több szereplőjéről (így pl. Andrássy Györgyről, Asztalos Pálról ld. 286., 311.) ugyanakkor a szerkesztő tévesen állítja, hogy mindvégig résztvettek az országgyűlésen; Ragályi Tamást pedig 1834 januárjában, és nem 1833 őszén (281.) választották Torna követévé. Bizonyosan elírás csak, hogy Hertelendy Miksa 1848-ban halt meg (hiszen 1849-ben kormánybiztos volt), hogy a tartományi biztosság az adóügyeket intézte, (276.) hogy a pozsonyi latin lapot Ephemerides Posoniensisnek hívták (323., 363.), és hogy a (követi) megbízólevél latin neve litterae creditionales (277., helyesen: credentionales) volt. A jegyzetek és a főszöveg között a szerkesztő az oldalszámot és a sorszámot feltüntetve teremt kapcsolatot. A név-, a történeti és irodalmi magyarázatokat az első vagy a leginkább hangsúlyos előforduláskor adja meg, majd az újbóli előforduláshoz fűzött jegyzet némileg nehézkesen (pl. „1. az 1833. február 28-i, a cancelláriának bizonyos titoknoka tart szállást c. jegyzetet") ehhez a magyarázathoz irányítja az olvasót. Máskor viszont — így az idegen (latin), illetve régies szavak vagy a fel nem oldott rövidítések esetében — a magyarázat az újabb előforduláskor ismétlődik. így a „KK. és RR.", illetve a „KK." magyarázatát tízszer, az oppositio szó magyarázatát ugyancsak tízszer (ebből kilencszer „ellenzék" értelemben) kapjuk meg, a „Serenissimus", illetve „Serenissime" magyarázatát (fenség, ti. a nádor) hatszor, ugyanakkor a szempontunkból igen fontos „conferentia" (ti. követi vagy főrendi konferencia) magyarázatát hiába keressük. A szerkesztő saját dolgát, az olvasóét is megkönnyítette volna, ha a szómagyarázatokat eleve külön jegyzetszótárba foglalja. Gondosabb szerkesztéssel el lehetett volna kerülni azt is, hogy a rövidítésjegyzékből a folyóiratcímek rövidítése és feloldásuk kimaradjon. (Barta István pedig Kossuth Lajos összes munkáit — és nem műveit — rendezte sajtó alá.) A kiadó szép borítójú és szövegtükrű, jól olvasható kiadványt adott az olvasó kezébe, időtálló kötéssel. Szóvá kell azonban tennünk a szövegkritikai jegyzetek elhelyezésének a módját. A kiadó itt, és a sorozat előző kötetében is — szövegvégi számozott szövegkritikai jegyzetek és jegyzetszámok a szövegben — olyan eljárást választott, amely ellentétes mind az irodalmi szövegek, mind a történeti források kiadásában követett gyakorlattal. Ε technika úgy nehezíti meg több helyütt a szöveg folyamatos olvasását (50 jegyzetszám egy-egy oldalon), hogy eközben nem könnyíti meg a tárgyi magyarázatok használatát, azaz e két hagyományból leginkább a hátrányokat ötvözi. A jegyzeteket követően 1848-ban készült térképet találunk, amely talán az olvasó tájékozódását lenne hivatva segíteni a reformkori Pozsonyban; sajnos erre — az eredeti töredékére kicsinyítve — teljesen alkalmatlan. Történetírásunk a Naplót megjelenése óta a politikatörténet elsőrangú forrásának tekintette és ekként is hasznosította. Horváth Mihály, a Huszonöt év ... írása során, emigrációban — ahol alig álltak eredeti források a rendelkezésére —, mint Szauder József írta, vagy negyvenszer idézte vagy merített belőle. Horváth közvetítésével a Napló előadása beépült a diétáról (illetve annak első háromnegyed évéről) alkotott történeti képünkbe, és mindmáig lényegében meghatározza azt. A Napló egy-egy páratlanul tömör és lényegretörő megfogalmazásának (pl. „a kormány urbárium által urbáriumot akar, Wesselényi pedig és a többiek urbárium által nemzetet akarnak") vagy az egy-egy követről adott jellemzésnek a szerepeltetése ma is szinte elengedhetetlen kelléke az elbeszélésnek. A történetírás tehát a Naplót sokkal inkább pompás illusztrációs anyagnak tekinti, mint külön elemzésre érdemes műnek. Igaz, esztétikai értékeiről is csak tizenegy évvel ezelőtt született meg az első önálló elemzés, Fenyő István tollából. Mindebben bizonyára a mű befejezetlensége, műfaji sajátosságai, bizonyos értelemben besorolhatatlan volta is közrejátszott. A Naplónak, mint műnek, mint a magyar politikai irodalom kiemelkedő darabjának az elemzése — a korabeli közéleti naplóirodalom, a magyar politikai próza fejlődése, a magyarországi eszmetörténet kontextusában, hogy csak néhány lehetséges szempontot említsünk — mindeddig várat magára. A Völgyesi Orsolya által sajtó alá rendezett kitűnő kiadás megjelenése remélhetőleg az ilyen irányú vizsgálódásokra is ösztönzést ad. Pajkossy Gábor