Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

1220 FIGYELŐ (»ártatlan« román nemzet viszonylatában), sem pedig arról, hogy kivonjunk az egyenletből egy jelentős csoportot, azokat, akik tagadhatatlan szerepet játszottak a korszak történelmében. Az lenne az eszményi eljárás, ha egyazon mértékegységekkel bírálnók el mind Antonescut, mind Ana Paukert." Kérdés azonban az, hogy mennyiben beszélhetünk a kommunisták etnikai vagy nemzeti kötődéseiről. A zsidó kommunisták és a zsidó burzsoák között mélyebb a szakadék, mint nem zsidó megfelelőik között, nem is beszélve a hitközségekről, amelyek a kommunistáktól elhatárolták magukat, és okkal kérdezhették, hogy mitől zsidó a kommunista, ki őket is rossz szemmel nézte. Nem derül ki, mi lehet „az egyazon mértékegység". Az egyenlet kifejezés azért nem szerencsés, mert a megoldás azt jelenti, hogy az ismeretlent vagy ismeretleneket addig kell helyettesítenünk, amíg a két oldal nem válik egyenlővé, mert ezt követeli egyenlőségjel. Akadnak történészek, akik a mitologikus térben már megoldották: a moldvai zsidók 1940 augusztusában leköpték a román zászlót, virággal fogadták a szovjeteket, így megérdemelték, amit kaptak, és bosszúból a román nép ellen holocaustot szerveztek, és ezzel megérkeztünk az Auschwitz=Gulág egyenlethez... Lucián Boia alighanem érezte, hogy ennek az antiszemita mitológiának a bemutatása már szétfeszítette volna műve kereteit. Mert tény az is, hogy a zsidókérdés mitológiájának elemzésében nem kapcsolódhatott olyan előzményekre, mint a román nemzeti mítoszok együttesének kritikai bemutatásában. Találóan is hangsúlyozta Demény Lajos már említett ismertetésében, hogy a kritikai szemléletnek a román kultúrában és a történetírásban mély gyökerei vannak, de kétesek az erőviszonyok: „A román historiográfia egészét meghatározta [...] a nemzeti öndicsőítés és kizárólagosságtól fűtött romantikus mítoszteremtés és a korszakonként látszólag felülkerekedő kritikai szemlélet kettőssége. "Nem véletlenül emeli ki ugyancsak a romániai terepet oly alaposan ismerő Demény Lajos, hogy ehhez a könyvhöz „civil kurázsi" kellett. A kockázattal tisztában van maga a szerző is. Az „Eszményi fejedelem", majd az utolsó „1989 után" című fejezet a maga kegyetlen valójában mutatja be, hogy milyen karizmatikus vezető iránti igény dolgozik a román társadalomban, és ez ma is mennyire aktuális kérdés, mert ha nyílt önkényuralmat nem is lehet bevezetni, elégedetlen társadalmi csoportok mozgósításával, manipulálásával és felvonultatásával, hogy a bukaresti bányászjárásokra utaljunk, terrorhangulatot azért lehet teremteni. A zsarnok nem alszik. A diktátor rátelepszik a történelemre, mert ez „mindenkor hatalmi eszköz is volt. Aki uralma alá hajtja a múltat, annak nagy esélyei vannak rá, hogy a jelent is uralma alá hajtsa." Hatalmi harcot vívna a történész? Részben igen, mert a hagyományos hatalmi politika túlhatalma ellen harcol, amikor arra figyelmeztet, hogy „a civil társadalomnak meg kell tanulnia, miként védekezzék a történelem»mérgezéstől«". Viszont ebben az esetben jogos a kérdés: nem saját érdekei ellen dolgozik, amikor a történelem jelentőségét átértelmezi. Netán felszámolja saját életet adó közösségét? Mint ezt egyik hajdani antikommunista ellenálló mondta: Lucián Boia szétveri a nemzetet, amikor mítoszait nem fogadja el... A szerző válasza: „A történetírásban a patriotizmus ma azt jelenti, hogy európai színvonalú nemzeti iskolát építsünk, amilyen a román történészi iskola a század első részében. Nem a múlt dolgainak kijavított és felnagyított változata szerez számunkra helyet a világban,