Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

FIGYELŐ 1221 hanem saját történészi minőségünk, az a képességünk, hogy értelmesen tudjunk tárgyalni a manapság tárgyalt kérdésekről." És példa erre a jelen mű. Lucián Boia munkája nemcsak szellemi élmény, V András János fordításának köszönhetően nyelvi élmény is. A fordító hűen és pontosan ültet át és értelmez, és némileg provokál is. Az idegen szavakhoz szokott magyar olvasó kénytelen magyarul olvasni, például: az europaizáció helyett nyugatosításról, a modernizáció helyett korszerűsítésről. Nyelvi lelemény az autochtonizmus helyett az ősrögösség használata, bár a magyar politikai szótárban szereplő törzsökösség is talán megtette volna, figyelmeztetve, hogy sok vonatkozásban de te fabula narratur, azaz rólunk is szól ez a történet. Mint a Román Filológiai Tanszék vezetője némi lokálpatrióta büszkeséggel jelezhetem, hogy a fordítás tanszékünk szellemi műhelyében készült. De amit sajnálok az egy sajtóhiba elmaradása ezen tudósításból, olyané, amelynek története van, és amelyet Pulszky Ferenc mesél emlékirataiban. Egyszer Széchenyinél, amikor nagy ebédre gyűltek össze, megjelent Döbrentei Gábor Shakespeare fordításával, „s azt a grófnak ünnepélyesen azon megjegyzéssel nyújtotta át, hogy ez az első magyar munka, melyben sajtóhiba nincsen, hiszen négyszer javította ki". Mire Deák Ferenc meglapozván a könyvet, a címoldalra mutatott, hol ez állt: „Shakespeare remekei, Döbrentei Gábor ordítása szerint". Mi tagadás, az embernek többször jött, hogy ordítson, amikor a jelen mű fordításának feltételeit oly nehezen sikerült megteremteni, és még inkább jön, hogy ordítson, amikor a nemzeti mitológia egy-egy kísértete előbukkan. Lucián Boia „különvéleménye" igazi írói és tudósi teljesítmény, amelyet nem hat át a kánonhoz igazodás kényszere. Könyve azért is hasznos olvasmány, mert nemcsak tanít, hanem nyugtat. Ugyanakkor nevetésre is ösztönöz. Márpedig a mitológiai kalandorkodásnak, üzérkedésnek és megszállottságnak talán az egyetlen hatékony ellenszere a nevetés. És jó, ha olykor legalább az egyik szemünk nevet. Jó, ha magyar és román történészek nevettetik egymást. Mert — mint legutóbb egy bukaresti kerekasztal vitán, amelyet ezen esztendő március derekán a Magyar Kulturális Központban tartottunk Demény Lajos hangsúlyozta — minél több a nagy kérdésekben az egyéni álláspont, annál nagyobb a magyar és a román történetírás közeledésének az esélye. Ha az elmúlt években megjelent Románia vagy a románok történetét öszszefoglaló munkák lassan hosszú sorára gondolunk, méltán véljük, Lucián Boia műve — polémikus jellege miatt vagy éppen annak ellenére — a leghitelesebb román (anti)szintézis.