Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

FIGYELŐ 1219 A románok magyar komplexusának ilyetén való bemutatása egyben jelzi, hogy milyen elszakadni a kisantantos beidegződésektől valamint a korábbi csausiánus regionális hegemónia vágyálmaitól. Hiszen a mai európai közösségben a lakosság és a terület nem alap arra, hogy — franciás kifejezéssel élve — a falu kakasait nagyság szerint hierarchizálják. Vagy csak mítosz lenne az az európai gondolat, amely a közös felelősséget állítja előtérbe? Mindenesetre jobb mítosz, mint a múltba vetített hatalmi mohóság történelmi torzképei. A magyar komplexusnál nehezebb dió az ún. zsidókérdés. Mítosz és tabu furcsa keveréke nehezedik bármiféle elemzésre. Lucián Boia felsorolja a szokásos antiszemita vádakat: a zsidók lelkiismeretlenül gazdagodtak, nem csatlakoztak a román nemzeti eszméhez, a kommunizmus szálláscsinálói lettek, kicsinyes boszszúval feleltek a román vendégszeretetre. Találóan jellemzi, hogy a zsidó írókat pártoló irodalomszervezők is idegent láttak a zsidókban, érdemeik elismerése mellett, ugyanakkor a két világháború közötti hangulat még nem lehetett jogfosztás forrása. Viszont az izraeli-arab konfrontációhoz is hasonló közösségi konfliktus körvonalai rajzolódtak ki. Az ellenszer a történetírás mellett szól: „Csakis történeti magyarázat vonalán — amely felmenti, történetileg szólva, mind a románokat, mind a zsidókat — lehet kilépni a mitológia mezejéről. Máskülönben valaki mindig vétkes lesz: a román vagy a zsidó." Árnyaltan kell értékelni — hangsúlyozza a szerző — Antonescu antiszemitizmusát, aki nem ment olyan messze mint Hitler. „A romániai zsidó közösség legnagyobb részében túlélte a háborút. Ha távolról sem kifogástalan ez a kép, nem is sötét teljesen." Nem árt ehhez hozzáfűzni az olvasó tájékoztatására, hogy 1941-ben Antonescu tudtával és beleegyezésével folyt a besszarábiai és részben moldvai zsidók — német és olasz frontharcos katonatiszteket is elborzasztó — tömeges kiirtását, viszont a román Vezető később nem engedte meg, hogy a német birodalom közvetlenül hurcolja el a romániai zsidókat, sőt Magyarországról még sokan menedéket találtak Romániában, hiszen itt már erős volt a kiugrás gondolata, és tudták, hogy a szövetségesek figyelembe vehetik a zsidókkal szembeni magatartást is. A kép inkább kísérteties, mint a kelet- és közép-európai zsidóság felszámolásának térképe: mindenütt a periférián lévő „keleti" vagy „keletinek" nyilvánított zsidóságot likvidálják. Antonescu a szovjetbarátnak tartott zsidóságot, a Horthy-rendszer is vidéken adott szabadkezet, miközben a kormányzó — miután a nyugati hatalmak rászóltak — leállította a deportálásokat, a fővárosi zsidóság mellett már határozottan kiállt, a saját köreihez tartozó zsidókat pedig — mindentől függetlenül — magához hasonló jó magyarnak tartotta. Mindketten a szelektív antiszemitizmus logikája szerint jártak el. (Németországban — a közvéleménytől tartva — sem vitték koncentrációs táborba az árjákkal „vegyesházasságot" kötő zsidókat és a kereszténységre áttérteket.) A szelektív antiszemitizmus fő eleme az az antikommunizmus, amely a zsidó és a kommunista közé egyenlőségjelet tesz. Lucián Boia ki is emeli, hogy az 50-es évek elején Gheorghiu-Dej mellett a Párt titkárságának másik három tagja nem volt román. Jelezni lehetett volna, hogy Vasile Luca magyar volt, és egyet, Fórizs Istvánt egyszerűen agyonveretett Gheorghiu-Dej elvtárs. Sok vonatkozásban igaza van a szerzőnek, amikor hangsúlyozza, hogy ki kell lépni a mitológia köréből: „Nem lehet szó sem arról, hogy bűnvádat emeljünk a zsidók ellen