Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

FIGYELŐ 1217 azáltal, hogy magunkat, közösségünket a hierarchia csúcsán helyezzük el, vagy ha nem tudjuk, akkor megmagyarázzuk, hogy miért nem. Például olyan a német filozófián pallérozott elme, mint Constantin Rádulescu-Motru, aki sajnos csak egyszer szerepel a jelen műben, 1944 táján naplójában többször is mély bölcsességként idézte fel a XIX. századi szerzetes-gondolkodó E. Poteca azon kifakadását a halálos ágyán, mely szerint a románok belső széthúzásának, nyomorúságának oka a sokféle nemzetségből való származás, azaz a vértisztaság hiánya, vagy másképpen többféle etnikumból való kialakulása, úgymond: kevert jellege. (Ilyesmit persze nálunk is hallani, csak kevésbé pallérozott elméncektől.) Példánk a xenofóbia erősebb romániai jelenlétét jelzi, valamint Lucián Boia vizsgálódásainak fontosságát. Hangsúlyozza is a szerző, hogy „a másság" megítélésének és elfogadásának vagy elutasításának Játékai" bizonyos ősmintájú struktúrába szerveződnek. „Ilyen viszonylatban a románok nem kivételek és nem is lehetnek azok. A román történelem két jellegzetes vonása azonban hozzájárult ahhoz, hogy a másikat sajátos megvilágításba állítsa: egyrészt a valamelyest elszigetelt rurális civilizáció visszahatása, másrészt pedig az erős és szakadatlan idegen uralmak és minták befolyása." A szerző elemzései alighanem még erősebb ellenérzést válthatnak ki „a jó románban", mint korábbi következtetései vagy kijelentései. Hiszen — jelezzük röviden a felháborodás okát — a román — oly sokra tartott — emberiességét vonja kétségbe. Például: a nemzeti mitológiai szerint a román vendégszerető és toleráns. Vendégszerető általában a paraszt - fejti ki Lucián Boia. Nyugaton pedig azért nem annyira vendégszeretők, mert „az idegen fogalma elvesztette drámai töltetét". Csak Romániára vonatkoztatja, de vajon a másikra nem vonatkozik a következő mély igazság: „Egyébként a tolerancia intoleranciává válhat, mihelyt a másik által betöltött funkciót szükségtelennek vélik vagy éppen károsnak érzik." Groteszk formákat ölthet viszont a mássághoz való viszony, a történeti fejlődésben való lemaradás miatt kiváltott kisebbrendűségi érzés okán: „Egyik-másik tanár úgy mutatja be a dolgokat a tanulóknak, hogy a Nyugat pontosan azért tudott katedrálisokat emelni, mert akkoriban a románok szakadatlan harcot vívtak Dunánál. Mások túllicitálják a dolgot, s azt állítják, hogy ugyanazon ellenállásnak tulajdonítható Amerika felfedezése! hogy miként állanak a dolgok Amerikával nehéz megmondani, viszont nagyon világosan állnak a katedrálisokkal, amelyeket nagyrészt a román államok megalakulása előtti időkben építettek!" Lucián Boia nem magyarázza a hazai elmaradottságot háborúk pusztító hatásával, vagy éppen a románok „lustaságával", mert ezek mitológiából kiemelt válaszok. „Egyszerűen: a románok olyan európai térséghez tartoznak, amely hátramaradt a fejlődésben." Nem vétek és nem erény a román elmaradottság. „A vétek viszont ott kezdődik, ahol ez a hátramaradás alibiként, a kudarcok örök mentségeként működik. Azt mondani, hogy a történelem lefelé húz, helytelen." Mert: „A történelem nem jelöl ki végzetes utat." Példája: Svédország és Dél-Korea. „Olyan pillanatban, amikor a döntő kérdés versenyképes Románia felépítése, a románok kevesebbet kellene hogy áldozzanak a történeti mitológia oltárán; sem az ősökre hivatkozás, sem a másokra szórt szemrehányás nem lehet hasznukra." Ha a xenofóbia „fejlődését" követjük nyomon Lucián Boiával, olyan drámai folyamatnak lehetünk tanúi, amelynek a végén részeseivé válunk. Amikor a románok elsza-