Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

FIGYELŐ 1213 Légifelvételt nyújt, és ezen rajzolódnak ki igazán a régész számára a feltárandó területek, leletek. Ezen látszanak jól a stratégának a csapatmozdulatok. A történész pedig ha akarja, ha nem: régész és katona, mert eszmék eredetét kell feltárnia, és hadat viselnie, hiszen a historiográfiai tér egyben csatatér, ahol a múltbeli szövetségesekkel és ellennel kell számolnia, nem is beszélve a jelen kisebb-nagyobb harcosairól... így aztán nagyonis konkrét értelmet nyer — a Lucián Boia által hangsúlyozott — az örök közhelyszerű igazság: „a történelem mindenkor igazol bármit". Nem véletlen nőtt fel szerzőnk az Annales-iskolán, amikor fel-alá visz az idő liftjén, mesteri módon érzékelteti múlt és jelen állandó kölcsönhatását, azt, ahogy — egyik interjújából idézve — „a jelen vonzza a múltat". (A hét, 1997. dec. 18.) De lássuk, hogy a „Történelem, ideológia, mitológia" globális áttekintő fejezetet követően, melyek a historiográfiai tájnak azon részei, amelyeket a szerzővel bejárunk; ezek a következő fejezetek: „Az eredetek", „A kontinuitás", „Az egység", „Románok és Mások", végül az „Eszményi fejedelem". A nemzet eredetéről szóló mítosz az alapító mítosz. „Az eredetek" fejezetcím esetében a többes szám nagyonis indokolt, mert többféle etnikumból, népből, néptöredékből született a román nép és többféle elmélet vagy vélemény ad erről számot. Elmélet, vélemény nem is jó kifejezés, mert, mint Boia írja: „Minden közösség — a törzstől a modern nemzetig — eredetére hivatkozással igazolja önmagát" -eredetmítosszal, amelynek hőse rendkívüli személyiség, az alapítás pedig ex nihilo történik, és így a történet „elszakíthatatlan a szakrálistól". És bár a minapi vagy mai román eredetkultusz az anakronisztikus, brutális, komikus mivoltával tűnt vagy tűnik ki: mint valami posztnáci képződmény, a középkori vagy kora újkori eredetmítoszok az európai kultúra szövevényébe illeszkedtek. Miként az európai krónikások messzi távolból vándoroltatták őseiket, „a franciák és az angolok kitalált vándorlással emelték múltjuk becsét: alapítóhőseiket, Francust és Brutust a távoli Trója várából hozták" — tegyük hozzá, olykor Óbudán keresztül —, a románok is így tettek, amikor római őseikre kezdtek hivatkozni. Finom iróniával és filológiai érzékenységgel mutatja be Lucián Boia, hogy mikor és miként került előtérbe a vértisztaság hangsúlyozása, miért zárkóztak el sokan oly radikálisan a dákokkal való keveredés lehetőségétől, és milyen kemény tollharcot kellett vívni, amíg a dákok is a román nép őseivé emelkedtek, hogy aztán keményen „visszavágjanak": az etnikailag homogén Dacia az 1920-as évek modern Romániájának előképe legyen, aztán a dák harcos pedig a vasgárdista és kommunista harcos prototípusa. A bohózatot pedig színezi, hogy a szlávokkal is kellett valamit csinálni, főleg 1944 után, amikor a román történetet sikerült egy időre a szlávba olvasztani. A historiográfiai alkímia — ha szabad ezen kifejezéssel élni — önérvényesítő, integrációs és dezintegrációs folyamatokhoz kapcsolódik, mint ezt Lucián Boia szépen érzékelteti. A római eredet hangsúlyozása a XVII. századi Moldvában a török alól szabadulás igényét jelentette, a XVIII-XIX. századi Erdélyben az önálló nemzeti lét, az autonómia igényét, a két román fejedelemségben, majd Romániában az ortodoxiára hivatkozó cári orosz külpolitikai nyomás elhárítását és Nyugat-Európa szövetségének keresését. Ami a XX. századot illeti, hiányoljuk a náci mitológia „termékenyítő" hatásának jelzését. Hitler és Rosenberg neve elő sem fordul, márpedig a mítoszkultusz nekik köszönhetően nyert Európában olyan