Századok – 2001

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: Kis román nemzeti mitológia avagy Románia története V/1211

1214 FIGYELŐ lendületet, mely a nagy világégéshez vezetett. „Jó és rossz összekeverednek egymással, együtt haladnak" - fejtegette Lucián Boia idézett interjújában, és könyvében ezt érzékelteti is, hiszen a fentiekhez illeszkedik a jelenkori fejlemények jelzése: a dákoromán mitológia a szláv kultusz ellensúlyát alkotta, hogy aztán a csausista diktatúra a maga faragatlan cinizmusával oly riasztó paródiává tegye. A kérdésre, hogy a különböző elemek milyen „súlyaránnyal" szerepelhetnek, nincs és nem is lehet válasza Lucián Boiának, mert a kérdésfeltevés mitológiai jellegű, és ezért a válasz is csak az lehet. Válaszol viszont a kérdésre: mi a nemzet? „A nemzet nem biológiai organizmus, hanem társadalmi organizmus, nem az egyének puszta summája teszi azt (benne ki-ki a maga számos ősével), hanem valaminő kulturális szintézis. Bármennyi hátramaradottság gyülemlett is volna fel bennünk, a románok mégis XX. századi nép szellemi arculatát mutatják. [...] Jelenben élünk, de az eredetekhez viszonyítjuk magunkat, van vitathatatlan azonosságunk, de ezt az ősök azonosságára hivatkozva értékesítjük. Mindezek a történeti és politikai képzeletbeliség világába tartoznak, ami azonban nem azt jelenti, hogy jellegtelenek, hanem éppen ellenkezőleg. A szigorúan felfogott realitás elszakít bennünket a távoli múlttól, de képzeletbeli felidézése révén a múlt a jelen nagymérvű erejévé válik." A nagy kérdés: milyen földrajzi térben találkozik múlt, jelen, jövendő? Erre a kontinuitás problémájának „megoldása" ad választ. A román nép kialakulási területe „historiográfiai paradoxon", amelynek taglalásakor a magyar olvasó felszisszenhet. A fordító nem is állta meg, hogy ne „tegye helyre" a szerzőt, amikor az a következőket írta: „A román kontinuitás tagadása és a románoknak a Dunától délről való beköltöztetése nyilvánvalóan megfelelt a XVIII. és XIX. századi osztrák-magyar céloknak, s a mai magyar történetírásban is mintegy dogmaként él tovább, azzal a szándékkal, hogy időbeli elsőbbséget biztosítsanak a magyaroknak Erdélyben." A fordítói jegyzet: „Melyek lehettek akkor azok az »osztrák-magyar célok«, talány marad; akárcsak az, hogy L. B. miért tartja dogmának és szándéknak történeti forrásokból kiolvasható tényeket." A maga módján mindkét félnek — a szerzőnek és a fordítónak — egyaránt igaza van. Mert valóban a Habsburg Birodalom, és azon belül Erdély történeti rendjének hívei voltak azok a német, osztrák, szász, szlovén, hungarus, magyar történetírók, akik a románoknak a Balkánról való bevándorlását vallották, nem egy közülük koruk tudományos szintjén a legmagasabb pontra jutott, és ki vitatná, hogy a szlovén B. Kopitar vagy az osztrák R. Rosier képzettebb nyelvész volt, mint román kortársai. Ami pedig a tényekről szóló vitát illeti, Lucián Boia a kontinuitás vitát magyar-román marakodásra egyszerűsíti, követve azon nyugati történészek példáját, akik az egészet ún. politológiai kérdésként kezelik, és ennek megfelelő tudással vannak felvértezve - a szakirodalom ellenében is. A legélesebben — a jelen munkában sajnos nem szereplő „amatőr" bojár — Radu Rosetti, egyébként a román parasztságtörténet legjobb múvelője vetette el a kontinuitást a XX. század elején, a románok őseit a szlávok által behozott rabszolgáknak tartva. A legalaposabb könyvet a bevándorlásról az 1920-as években Alexandra Philippide írta, de téziseinek bemutatása a jelen műben túl sommás. Napjainkban Gottfried Schramm fejtette ki érveit, és jellemző, hogy műve románul még nem jelent meg. Kétségtelen, hogy erős az a