Századok – 2000
MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951
968 HOFFMANN TAMÁS a közelben lévő táj: Belsa, amelynek neve arra utal, hogy már régen túl voltak ezen az állapoton, hiszen ,letarolt füves síkság' a jelentése.) A kifejezések mind arra engednek következtetni, hogy a parasztok — a kelta, a római, a frank időkben — nem sokat körülményeskedtek, ha termőföldre volt szükségük, kivágták a fákat. Az erdő azonban minden igyekezetük ellenére még olyan hatalmas volt, hogy a 7-9. században továbbra is uralta a tájat. Rouen környékén jóformán alig volt szántóföld. Perche erdeje is nagysokára, a 13. században kezdett ritkulni. Az erdő neve akkor még Evercine volt és mindenfelé fa: tölgy, bükk, vadcseresznye, gyertyán, juhar és nyár nőtt benne. Sok volt a mogyoróbokor és a nyírfa. A Szajnától északra még csaknem összefüggő vadon húzódott a tengerig. Néhány erdőt el is lehet határolni benne. Itt volt például Vexin, Lyons, Bray(a pagus Bracius) és Eu. A nagy mészkőfennsík (mai nevén Fécamp) erdővel volt benőve (Fiscanensis saltus), erdő díszlett a Szajna mindkét partján, kivált a folyó kanyarulataiban. A 7. században ezért telepítették ide a Saint Wandrille apátságot. A major földesura által idecsalogatott parasztok derekasan megszolgálták adókedvezményeiket, nagy nyiladékokat vágtak a fák között (az erdő neve akkoriban sylva Aureulana). Nemsokára a szomszédos Jumiege bencés kolostorának gabonát a kivágott vadon, az egykori saltus Gammaticus helyén arattak. A Meroving- és a Karoling-korban kibocsátott oklevelekből az derül ki, hogy Maine területének a parasztok még nem sok kárt tettek az erdőkben. Le Mans városa is irtáson épült, körülvette a Carneta sylva Bercé, Vibraye és Longuenaye hegyei között. A Bas-Maine még a középkorban is főleg erdőiről volt nevezetes. Ugyanakkor a Loire-völgy termékeny lapályát sokhelyütt kezdték feltörni. Bár a domboldalakon még sokáig megmaradtak az erdők, de a folyóvölgy bőventermő talaját, ahol tudták, felszántották. Sologneban például még a százéves háború idején is két nagy — tölgyes és nyíres — erdőség díszlett. Aztán eltűnt. Touraine és Anjou között húzódott az a sáv, ahol még a középkor végén sem voltak szántóföldek, aztán itt is elkezdődött a visszájára ritkán forduló folyamat. Az erdők ekkor még elválasztották a Loire-völgyét Neustrée és Aquitania tartományaitól. Ezidőtájt még mindent betakartak az erdők Burgundiában (Langres, Chatillonais és Morván vidékén). Tölgyesek, bükkösök és gyertyánosok mindenfelé. Még a Saone mindkét partján is sűrű erdők zöldelltek. Maradványaik ma láthatók, de az erdőfoltok sokhelyütt jóformán csak kisebb-nagyobb facsoportok. Citeaux, Gergy, Serre, Arne, Chaux, Doubs mellett (saltus Brexius Macon). Persze, ahol a természet nem anyaföld, jószerével csak az ember mostohája, megmaradtak a fák is. A Jura faállománya vegyes a középkorban, ma a hegyeket fenyvesek borítják, itt sem a középkorban, sem azóta nem sok dolguk akadt a favágóknak. Az Armorique felé haladva (Érdre és Cotintin területén) még ma is felismerhetők a múlt tanúi (Gavre, Juigné, La Guerche és Fougeres erdői). Nem tudni, mekkora volt korábban a Brocéliande. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a Nantes melletti erdő, mely a középkorban a Loiretól délre húzódott, a koraközépkorban még csaknem teljesen kitöltötte a Sèvres és a tengerpart közötti területet. Nagyobb arányú volt az erdősültség Vendée és Vouvant területén is. Állítható továbbá, hogy sűrűbben nőttek a fák Obostier mellett (sylva Obistierii) — Sable d'O-lonne és Chizé közelében.
