Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 967 vényzet alig kapott napot, de ezekből a növénytársulásokból semmi sem maradt, mert már régebben kivágták a fákat. A Párizsi medencében például a 11-13. századig (amikor az irtások új lendületet vettek) mindenütt a talaj adottságokhoz igazodott a vegetáció. A prehistóriában és az antik időkben jószerével inkább a fennsíkokat művelték. Lorraine vidékén (a Meuse és a Mosel között) hatalmas erdőség terült el, a Wavra sylva egészen a Woevre márgás medencéjéig ért. Még ennél is nagyobb kiterjedésű volt a sylva Argonná, mely érintkezett egy másik — valamikor ugyancsak nagy és összefüggő erdővel —, ez volt a sylva Perthois, a Trois Fontaines maradványa. Ennél a korai középkorban még nagyobb volt a saltus Denversis, а Der, maga a tölgyek országa. Itt 673-676 között több monostort alapítottak (Saint Berchaire de Luxeuil, Montier-en-Der). A szerzetesek nem kegyelmeztek a fáknak. Itt volt továbbá az Utta sylva (az Othe erdő), amely a Vanne völgyének északi részén terült el és délen érintkezett Pontigny facsoportjaival. Amerre a szem ellát, tölgyesek és bükkösök mindenütt. A Párizsi-medence közepe táján meszes és homokos a talaj. Itt nem is műveltek földet. Erdő nőtt mindenütt. A frank korszakban még háborítatlan volt a vadon, a neve La Brie (Bringensis saltus). Aztán favágók végeztek vele. Végül, az elműlt századokban a dűsfüvű mezőket legelőként hasznosították, errefelé már csak marhacsordák kóboroltak. Sajtjuk (brie) tartotta fenn a múlt emlékezetét, az egykori tájfogalom márkanév lett. Egy 12. századi oklevél írója még a tölgyet és bükköt nevezi meg a tájra jellemző fának. Reims hegységéről azt mondják, hogy a nemus Rigetus. Úgy látszik, hogy még mindig bőven maradtak itt facsoportok, noha az ókor óta vágták a fákat. Korántsem egyedi eset. Például az Oise völgyének nyugati részén is jókora erdőket neveznek meg a frank korszak okleveleiben: Salmontiacum (Sammousy), Karisiocu, (Quierzy), Vosagues (Voes), Silvacum (Servais, amely Saint Gobain és Coucy mellett terült el), Cotia (Laige, Compiegne és Halatte között), Vernensis és Retia (Retz szomszédságában). Egy sor, azóta már alaposan megfogyatkozott erdő. Az antik világ sötét vadonából a 11-12. századra már csak néhány liget maradt. Fogyott az erdő Arthie, Thelle, Hez, Lassigny és Bouvresse körzetében is. Mindamellett maguk a párizsiak ragaszkodtak erdeikhez. Chantilly erdejét és Yvelline nagy kiterjedésű pagonyait ők őrizték meg (A-quilina sylva). Délen megmaradt a Fontainebleaui erdő. A Párizs alatti dombokon is erdők zöldelltek a Szajna mentén: Roveritum (Rouvray, Boulogne), Cornioletum (Corneille), Lida (Laye), Vulcenia (Vincennes) olyan foltok, amelyeket a mai térképeken is fákkal jelölnek. A középkori helyzetet érzékelteti, hogy Saint Germain des Pres apátság 40.000 ha-nyi birtokának csaknem felén (17.000 ha) nem volt kultúrtáj, itt fák nőttek. Sűrű erdők borították a Szajna és a Loire közötti vidéket (ez volt az ókori Carnutum), amelyet még a középkori oklevelekben is csak erdőkkel kapcsolatban emlegettek. Itt volt az antik világban a sylva Bertica (Perche), délen a sylva Longa (Fréteval és Marchenoire között), ettől délkeletre húzódott Loges erdeje (a mai Orleans környékén), s érintkezett Gatinais rengetegével. Itt volt —jóval nagyobb területet foglalva el — Beauce árnyat adó erdeje (Belisa), amelyet akkortájt kezdtek irtani, ezért lett a neve ,tisztásnak letarolt erdő' jelentésű. (Ennek ellentéte