Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

956 HOFFMANN TAMÁS partszakaszok kopár szikláinak látványát ők varázsolták elénk. A favágók olyan alapos pusztítást végeztek, hogy nyomukban már nem is regenerálódott az erdő. Helyette csak csenevész bokor nőtt, a mediterrán világ bozótja, a maquis. Napóleon hajóácsai már alig találtak árbocnak való sudár törzseket a dalmát partokon. Két évezred hajóparkjának estek áldozatul az adriai partvidék, a Monte Gargabo és Calabria erdei. A hajózás és a kereskedelmi kapitalizmus erőszakosan beleavatkozott a környezet természetes rendjébe. A 16. század óta már Törökország erdeit tarolták. Amikor itt elfogyott a fa, a hajóácsok kényszerűen be is fejezték jóvátehetetlen működésüket, a 17. században a Baltikumban (kivált Litvániában), majd Észak-Európában találták meg akcióik ideális terepét. Áldásosnak aligha mondható tevékenységük egyszerűbbé és olcsóbbá vált, mert lerövidültek szállítási útvonalaik. A fapusztítást kiváltó központokban, az Atlanti-Európa tengeri hatalmainak kikötővárosaiban a hajóépítő dokkok munkásai hatalmas fogyasztó piacot szolgáltak ki. A városi patríciusok, maguk a nemes tanácsok alig kockáztattak bármit is és sokat kerestek az üzleten. Észak-Európában fogyott a nyersanyag, miáltal gazdagodott az erdők és a tengerek mindenható ura, a mindenen, kivált a természeti kincsek kiaknázásán nyerészkedni akaró svéd királyság. Másutt is ugyanezt a forgatókönyvet lapozgatták. A Baltikumban, a poroszok lakta parti övezetben a 16. század előtt mintegy 40%-os volt az erdősültség, de ez a rákövetkező három évszázadban csaknem a felére csökkent. Pétervár alapítása jelzi, hogy amikor a Nyugat-Európai hajóipar nyersanyagbázisa az Atlanti- és Dél-Európában fogyóban volt, az export központja eltolódott messze északra. Hogy a preindusztriális társadalmakban milyen mértékű a — technológiai adottságok és az energiagazdálkodás fogyatékosságai folytán elkerülhetetlenné váló — fapusztítás, arra jellemzők egy fiziokratának 17. században elvégzett számításai. Szerinte egy birtok, 475 ha területű erdő — a telepítéstől számított húsz év múlva — minden évben 350 öl gerendát, 49.000 nyaláb tűzifát és 12.000 rőzseköteget jövedelmez, ami elegendő 110 háztartás ellátására. Bár az antikvitásból nem ismerünk ilyen számításokat, de tudjuk azt, hogy a mediterrán építkezés klasszikus típusépületének, a megaron-háznak timpanont tartó oszlopait az elmúlt több mint két évezred folyamán fokozatosan cserélték ki fatörzsekről egymásra rakott kőhengerekre. A belső-udvaros tanyaépület, az atrium oszlopsorának anyaga egykoron fa volt, és sok fermée (ahogyan franciául ezt az épülettípust nevezik) vagy corte (az olasz illetve a spanyol név) egyaránt arról nevezetes, hogy — belső udvarát a ház épülettömbjétől elhatároló — tartóoszlopai ma is fából vannak. Megmaradtak a faoszlopok, a római bérkaszárnyák körfolyosós, azaz átriumos házaiban. Az ater füstöt jelent, ami az egymás mellett húzódó lakások konyháiból tódult ki az ajtónyíláson a körfolyosóra, illetve a belső udvarra. A konyha mögött hálókamra húzódott, építettek a lakóknak emeletenként egy árnyékszéket is. Az ókori építkezés hagyományait nem temették maguk alá a városrendezések során a mindenkitől megutált omladozó házmatuzsálemek. Ilyen bérházakban ma is laknak több európai nagyvárosban, a munkáskerületekben. (A pesti „Franzstadt" kétes értékű reneszánsz alkotása a latinok civilizációjának! A konyhában zajlik az élet, mögötte a szoba, melyet nem is fűtenek, s hova inkább csak aludni térnek. Ha vendég van, be is fűtenek és itt fogadják. Ez