Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

TÖRTÉNETI IRODALOM 483 foglal magában. Az 1867-1871 közötti éveket, különös tekintettel a Monarchia álláspontjára a készülő, majd kirobbanó porosz-francia háborúval kapcsolatosan, ezt követően az új európai erőegyensúly, pontosabban a három császár szövetségének a létrejöttét és kezdeti működését, hozzávetőleg az 1871-től 1875-ig tartó időszakot, majd a balkáni kérdés előtérbe kerülését, az 1877/78-as orosz-török háború előzményeit, negyedikként magát az orosz-török háborút és a San Stefanó-i békeszerződést, ötödikként a berlini kongresszust 1878-ban évekre és a kettős szövetség megkötését 1879-ben végül — kitekintve az 1880-as évekre — a hármasszövetség megkötését, a viszontbiztosító szerződést és a balkáni krízis újbóli jelentkezését 1887/88-ban. A könyvismertetések íratlan szabályai szerint a recenzens feladata most az lenne, hogy összefoglaló tájékoztatást adjon a felsorolt kronológiai és tematikai egységekről. Erre azonban ezúttal nem vállalkozhatunk, mert az — tekintetbe véve a számos fő- és alfejezetbe sűrített információk hatalmas mennyiségét — csupán valamiféle bővített tartalomjegyzéket eredményezne. S ami ennél fontosabb, a terjedelmi kötöttségek kiemelt helyet szükségszerűen az ismertebb események, szerződéseknek, találkozásoknak juttatna, nem pedig az azokhoz vezető, többnyire igen göröngyös és kanyargós utaknak, diplomáciai manőverezéseknek, meghiúsult és megvalósult terveknek, a hatalmi érdekek és célok ütközéseinek és összeegyeztetéseinek, azoknak a kérdéseknek tehát, amelyekről a könyv valójában szól, s amelyek részletes ismertetése adja a legtöbb tudományos újdonságot a történeti szakirodalom számára. Mindezt figyelembe véve a továbbiakban csupán néhány általánosabb észrevétel megfogalmazására szorítkoztunk. A könyv rövid bevezető fejezete „Megkésett államiság" címen összefoglalja a német centralizált összállami egység sok évszázados történetét. A szerző szerint e tekintetben nincs figyelembe veendő különbség az általa dicstelennek nevezett német-római birodalom és az 1815-ben létrehozott Német Szövetség között: az utóbbi is csupán „alkalmi védelmi társulás" volt, amelynek funkciója abban merült ki, hogy keretet adott „a kisállami konzervatizmusnak és az osztrák-porosz dualizmusnak." (10. o.) Következésképpen még utalás formájában sem kapnak említést azok a történelmi folyamatok és események, amelyek a 19. század első felében előkészítették és megalapozták a német nemzetállam megteremtését. Általában a „kisállami konzervatizmussal" szembeni liberalizmus terjedésére, részbeni sikereire, a német reformkorra (Vormärz), leginkább azonban 1848/49-re, a német nemzeti egység megvalósításának első nagyszabású és demokratikus kísérletére gondolunk. Bukása csakúgy, mint Poroszország délnémet intervenciója, ezt követően pedig a porosz vezetésű Németország létrehozásának Ausztria és Oroszország fellépése miatti kudarca — meggyőződésűnk szerint — szintén olyan események voltak, amelyekre hivatkozva érthetőbbé válhatott volna az „osztrákporosz dualizmus" háborúkhoz vivő belső konfliktusa az 1860-as években. Egyúttal az is magyarázatot kaphatott volna, hogy — Diószegi szavaival élve — a „rivális kiszorítását" miért kellett Bismarcknak a liberális többségű porosz parlament ellenében végbevinnie. A szerző különös fontosságot tulajdonít az 1867-71 közötti éveknek — könyve egyharmada ezzel a periódussal foglalkozik —, noha a könyv Bismarck melletti másik címlapszereplője, Andrássy Gyula, ekkor még csak közvetve, magyar miniszterelnökként gyakorolhatott befolyást a külpolitika alakulására. Mégis akceptálható ez az eljárás, s nemcsak azért, mert a témából következően elsőbbség járt Bismarcknak és a porosz-német diplomáciának, hanem azért is, mert az ezekben az években végbement történelmi fordulat teremtette meg a Monarchia és Németország közötti későbbi kapcsolatok alapjait, s mert e fordulat sikerében az Andrássy által képviselt magyar álláspontnak nem lebecsülendő szerepe volt. 1866 után a Bismarck előtt álló fő feladatot a „felülről jövő forradalom" befejezésének belnémet előkészítése jelentette. Diószegi egyfajta patthelyzetnek látja azokat a nemzetközi körülményeket, amelyek között a német nemzeti mozgalom 1867-et követően átmenetileg „lendületét vesztette". Az érintett hatalmak ugyanis nem voltak érdekeltek a bismarcki egyesítési stratégia sikerében, de a nyílt elutasítást és a vele járó feltételezhető konfrontációt sem akarták — legalábbis idő előtt — felvállalni, így a belnémet változások fogadtatása nehezen, vagy egyáltalán nem volt előre látható. De Franciaország esetleges ellenséges lépéseivel és Oroszország semlegességével azért számolni lehetett, — s hajói értelmezzük Diószegi fejtegetéseit — a Monarchia várható magatartása látszott a leginkább kérdésesnek az adott időszakban. Ezzel összefüggésben értékelődött fel Magyarország — az 1866 előtti és alatti történelmi pillanat után immár másodszor — Bismarck szemében, s Diószegi adatai és elemzései szerint ezúttal jóval nagyobb mértékben, mint Königrätz esetében. Nem csökkentette, sőt bizonyára növelte a