Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

484 TÖRTÉNETI IRODALOM 484 nemzetközi érdeklődést, hogy egyrészt bizonytalan volt Magyaroszág befolyásának ereje a még nem eléggé konszolidálódott, s Európában helyét kereső Monarchia külpolitikájára, másrészt pedig nem lehetett előre látni, hogy az orosz-ellenesnek ismert Andrássy és kormánya francia-porosz konfliktus esetén a Pétervár által támogatott Poroszország, vagy az orosz kérdésben megbízhatóbb partnernek ígérkező Franciaország híveként lép-e majd fel. Diószegi az első kérdésre, a Monarchia külpolitikájára kifejthető hatás kérdésére, mindenekelőtt azzal válaszol, hogy vázolja a két uralkodó nemzet közötti politikai integráció bonyolult szisztémáját, közelebbről a „Monarchia új közjogi struktúráját" (20-30. o.). Ismerteti továbbá a magyar uralkodó körök külpolitikai orientációját is befolyásoló nem; etiségi kérdést valamint azt a sajátos történelmi hagyományokra épülő magyar államrendszert amely a dualista kereteken belül biztosította a magyar királyság politikai különállását. A külpolitika mindenkori vezetőjének ebből következően nemcsak az uralkodói szándékot kellett figyelembe vennie, hanem a Monarchia két részének gyakran egymással ellentétes kormányzati álláspontjait is, és ismernie kellett a főbb pártok, valamint a nemzetiségek törekvéseit. Ennek látszólag ellentmond Diószegi egy későbbi megjegyzése, amely szerint „a külpolitika a Monarchiában 1867 után is királyi foglalkozás maradt", irányának „megszabása az uralkodóra és külügyminiszterére tartozott", érdemben abba sem a ciszlajtán, sem pedig a magyar kormány nem szólt bele. Andrássy ugyan miniszterelnökként is kivételt képezett, de „az őt követő magyar miniszterelnökök egészen Tisza Istvánig passzivitásukkal tűntek ki". (135. o.) Ez azonban magyarázatra szorulna — legalábbis a könyv által tárgyalt jó két évtizedre vonatkozóan —, hiszen példák egész sorával találkozunk benne, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a bécsi udvar számos esetben — különösen a balkáni válságok során — kénytelen volt számolni a belpolitikai körülményekkel. Ami pedig az uralkodók irányító szerepét illeti, Diószegi könyve egyik legnagyobb érdemének a magunk részéről éppen azt tartjuk, hogy — bár nem fogalmazza meg — adatok tömegével bizonyítja: ott és akkor kezdődött el az a kor, amikor már a külügyek, mi több, a hadügyek vezetése is a hivatásos politikusok kezébe került, s összhangban a demokrácia érvényesülésének fokával, egyre határozottabban szorult háttérbe az udvari intrika és az uralkodói voluntarizmus a Monarchiában és Németországban egyaránt. A könyv kiemelten ismerteti azt az igen élénk érdeklődést, amellyel Bismarck kísérte ezekben az években a Monarchián belüli eseményeket, s meglepő, de — mint kiderül — nem volt alaptalan az a kölcsönös bizalmatlanság, amely nemcsak Berlin és Bécs, hanem Berlin és Budapest között is megállapítható a korabeli dokumentumok alapján. A magyar kormánykörökkel szembeni gyanakvás annak ellenére élt a vaskancellárban, hogy maga is vallotta a porosz diplomácia már 1871 előtt általánosan elfogadott feltételezését, amely szerint „a magyar és porosz érdekek egybevágnak", mivel mindkét fél érdekelt abban, hogy „Ausztria ne nyerje vissza régi németországi állását". (47-48. o.) Különösen a porosz-francia háború „forró" hónapjaiban — 1870 második és 71 első felében — lezajlott diplomáciai küzdelmek mutattak arra, hogy a Monarchia és Poroszország közötti bizalmatlanság nem volt ok nélküli. Diószegi közléseiből megismerhetjük annak az izgalomnak és aggodalomnak a hátterét, egyúttal indokoltságát is, amelyet Bécsben és Budapesten egyrészt a Monarchia európai, közelebbről délnémet pozícióit hátrányosan érintő gyors és váratlan porosz győzelmek, másrészt az Oroszország Fekete-tengeri törekvéseit elősegítő berlini engedmények okoztak. A két ország közötti feszültségek azonban — mint ismeretes — nem vezettek súlyosabb konfliktusra, s ebben Andrássynak és a magyar kormányköröknek is szerepük volt: a Monarchia revansra vágyó csoportjai nem kaptak részükről biztatást, s már csak ezért is úrrá válhatott a ciszlajtán tartományokban annak józan belátása, hogy képtelenség lenne megakadályozni a délnémet államokat is magában foglaló új Német Birodalom megszületését. Ezzel párhuzamosan kudarcot vallott a Hohenwart-féle föderációs kísérlet, amely siker esetén a Monarchia külpolitikáját orosz-barát irányba befolyásolhatta volna. A könyv behatóan ismerteti a „cseh kiegyezéssel" kapcsolatos belső vitákat, ráébresztve az olvasót annak a veszélynek a nagyságára, amelybe 1870/71 során a Monarchiának nemcsak nemzetközi pozíciója, de alig négy éves múltra visszatekintő dualista rendszere is került. 1871 novemberére azonban, amikor a Hohenwart-kormány bukását követően a közös külügyminiszteri széket Andrássy Gyula foglalta el, a Monarchia lényegében már túljutott ezeken a bel- és külpolitikáját egyaránt érintő megingásokon. Véget ért az 1867-1871 közötti periódus s egy új periódus kezdődött amelynek a nemzetközi politika szempontjából legjellemzőbb vonása a Német Birodalom meghatározó tényezővé válása volt.