Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében (Ism.: Tokody Gyula) 482

482 TÖRTÉNETI IRODALOM 482 jelent (34.1.), az aviso piquet valószínűleg felderítő (lovas) őrjárat (59.1.), az aviso post pedig megfigyelő őrs (60.1.), amely tehát egy helyben állomásozik. A galoppin nem egyszerűen küldönc, hanem magasabb parancsnok mellé rendelt lovastiszt. (60.1.) s ez érvényes az ordinánc (Ordonanz) esetében is (69.1.). Ez a két kifejezés azonos a nyargonc (136.1) fogalmával. A cernírozás bekerítés vagy körülzárás (149.1.), a. Blockhaus pedig nem egyszerűn favár, hanem farönkökből épített „kiserőd" (korabeli elnevezés szerint védház vagy várház szorosok védelmére (168.1.); végül a szeruiánus nem egyszerűen szerb (188.1.), hanem a szerb fejedelemségből érkezett önkéntes. Végezetül: hasznos „A szabadságharc foglalata" című tömör bevezető tanulmány, amelyet Csikány Tamás készített. Úgy tűnik azonban, hogy szerencsés lett volna, ha a kötet a kívülállók tájékoztatására tartalmaz egy olyan bevezetést, amely egyrészt ismerteti a kiadvány alapjául szolgáló gyűjteményeket, szól azok történetéről és a válogatás szempontjairól. Az egyoldalas, tömör Ajánlás sok információt tartalmaz ugyan, de a Hadtörténelmi Levéltárnak — amelynek ez az első reprezentatív forráskiadványa — élni kellett volna a lehetőséggel, hogy ismerteti önmagát, gyűjtőkörét. Egy történeti visszatekintést hiányolunk, amelynek megírására Böhm Jakab lett volna a legalkalmasabb. Sajnálatos, hogy erre nem vállalkozott. Urbán Aladár Diószegi István BISMARCK ÉS ANDRÁSSY Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében Teleky László Alapítvány, Budapest 1998. 457 o. Aligha akad olyan történész kortársunk, aki Diószegi Istvánnál nagyobb következetességgel és eredménnyel koncentrálna immár négy évtizede arra a témakörre, amely mellett már pályája kezdetén elkötelezte magát. Kutatásai és írásai ugyanis első nagyobb munkájának („Ausztria-Magyarország és Bulgária a San Stefanó-i béke után (1878-1879)" 1961-es megjelenése óta elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikájának feltárására irányulnak. Jelenlegi monográfiájának témaválasztása ennek megfelelően nemcsak azért indokolt, mert annak címe — miként az Előszó megjegyzi — önmagáért beszél, hanem azért is, mert logikusan következik eddigi életművéből. A témakör fontosságát meg-megújuló tudományos és politikai aktualitását jelzi, hogy több mint egy évszázada kiemelt helyet foglal el a nemzetközi történeti irodalomban. Elég egy pillantást vetnünk a könyv irodalomjegyzékére, hogy erről meggyőződjünk: a szakkönyvek, összefoglalók, monográfiák és tanulmányok, valamint kiadott forrásgyűjtemények és memoárok sokasága mellett a szerzőnek fel kellett kutatnia és dolgoznia az idevágó osztrák, magyar, német, francia és orosz levéltári forrásokat is, hogy a teljesség igényével tárhassa elénk témája apró diplomáciatörténeti részleteit csakűgy, mint annak egész Európát érintő összefüggéseit. Mindenekelőtt ez a nagy és sikeres forrásfeltáró munka tette lehetővé az eddigi történeti irodalom eredményeinek meghaladását, méghozzá nemcsak Andrássyra és a Monarchiára, hanem Bismarckra és Németországra vonatkozóan is. Bármennyire gazdag ugyanis a Bismarckkal foglalkozó történeti irodalom, a két államférfi és a két birodalom kapcsolatainak terén számos fehér folt, feltáratlan esemény és összefüggés várt még tisztázásra és kapott Diószegi feldolgozásában és felfogásában tudományosan megalapozott magyarázatot. A szerzőnek azonban — minden jel szerint — nagyobb úttörő munkát kellett végeznie Andrássy, mint Bismarck esetében, mivel az előbbi életpályája, benne külpolitikai szerepe és tevékenysége jószerint még feldolgozatlan volt. Tulajdonképpen csupán a 20. század eleji magyar történetírás néhány, ma már kissé avíttnak tartott, mindamellett figyelemre érdemes termékéről, valamint az utóbbi fél évszázad egy-két idesorolható írásáról beszélhetünk vele kapcsolatban. Ezért nem érezzük túlzásnak azt állítani, hogy jóformán mindaz, amit mi a Monarchia 1879 előtti Németországhoz fűződő diplomáciai kapcsolatairól, kiváltképpen pedig Andrássy Gyula külpolitikai tevékenységéről ma tudunk, elsősorban Diószegi István eddigi könyveiből és tanulmányaiból, mindenekelőtt pedig a korábbi eredményeket nemcsak összegző, hanem jelentősen kiegészítő mostani monográfiájából tudjuk. Szerkezetét tekintve a mintegy 450 oldalas monográfia 9 fejezetből és 69 alfejezetből áll, kronológiai és tematikai szempontból pedig voltaképpen hat nagyobb időszakot és problémakört