Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: Magyarország népei Szent István korában 3
MAGYARORSZÁG NÉPEI SZENT ISTVÁN KORÁBAN 23 16. századi), de alkalmasint 1039 előtti előképre visszamenő szövege szerint Szent Leó pápa [!] Brúnót a magyarok földjére irányította igehirdetésre. Brúnó felvéve az evangéliumot ad opidum quod dicitur Prago (a Prago nevű városhoz) érkezett, de az ottaniak közül néhányan a gonoszságtól eltelve rátámadtak, és husángokkal meg akarták őt ölni, de csak sebesülést okoztak neki, amiből felépült.7 0 A város bizonnyal a Kárpát-medencében feküdt, Györffy György a Maros és az Al-Duna közé lokalizálta.7 1 Mivel azonban Brúnó a fekete magyarok között térített, akiket a legnagyobb valószínűség szerint a későbbi pécsi püspökség területén kereshetünk,7 2 alapos a gyanú, hogy Prago is ott állott. Adott esetben azonban fekvése helyének nincs igazán jelentősége, hiszen a Kárpát-medence akármelyik pontján feküdt is a 11. század legelején (Brúnó 1009-ben halt meg), utóbb e névvel nem találkozunk, tehát elenyészett. A Prago név szláv köznévi eredetre ('kiszáradt, kiégett [földi') megy vissza. Eltűnése része a szláv nevek kipusztulásának, főleg a Kárpát-medence belső, magyarok által sűrűbben megszállt területein. Ugyancsak a második „kör" részeként kell számba vennem, hogy az ország más, Szent István korából való adatok révén meg nem világított részein mi volt a helyzet a helynevek terén a szent király halála utáni évtizedekben. Adataink összesen öt (illetve hat) helyszín szemrevételére nyújtanak lehetőséget. Az első a Dunántúl közepe és a Duna-Tisza köze középső része az 1055. évi tihanyi alapítólevél tükrében. Itt megfigyelhető, hogy a nagyobb helyek, az irányjelzők szláv (kisebb mértékben török) eredetű nevek, a határjárásban szereplő, mikrotoponímiai funkciójú nevek viszont döntően magyarok. Ez önmagában arra mutat, hogy a fontosabb objektumok (települések, tavak) nevét a magyarok átvették a szlávoktól, a településeken belüli határrészeket viszont maguk nevezték el. Szláv köznévi eredetű mindenekelőtt magának a monostornak, Tichonnak a neve ('csendes', de felmerült szláv személynévi eredete is), ugyancsak ilyen a Tihany melletti nagy állóvízé, a Balatin—Bolatin tóé ('sáros'). Kisebb jelentőségű határjelként is bukkan elő szláv közszó (brokina 'berkenyefa'). Talán egy 'vágás' jelentésű szláv rez szó rejtőzik a Kangrez összetételben. Szláv név továbbá a Knez, Castelic~Keztelic, Lupa. Szláv szavakból áll, de magyar birtokos személyraggal van ellátva az U[gr]in baluuana, szláv eleme van a Bagat mezee, Bábu humca, uluues megaia magyar birtokos személyragot tartalmazó kifejezéseknek, ahol az első három kifejezésben a birtokos neve (a Babu esetében ez bizonytalan), míg az utolsó öszszetételben a birtokos személyragot viselő szó a szláv származású. Az uluues megaia kifejezés kivált érdekes, mivel első tagja török, második tagja szláv eredetű, a birtokviszonyt kifejező szerkezet viszont magyar. Olyan kétnyelvűségre utal ez, mint amikor az amerikás magyarok soppingolnak (vásárolnak). Az uluues maga is magyar -s melléknévképzőt visel, a szó tehát korábbi átvételnek tűnik, amelyet a magyar már sajátjáénak érzett 1055-ben, hasonlóan a megához (hiszen saját szavaként ragozta), bár ott még a hangrendi kiegyenlítődés nem ment végbe. Az e vidéken élő magyar közösség nyilván számbeli túlsúlyban volt a szlávokkal szem-70 MGH. SS. XXX/2. 1363-1364. 71 Györffy György: a 6. jegyzetben i. m. 163. '2 Kristó Gyula: A fekete magyarok és a pécsi püspökség alapítása. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 82 (1985) 11-16.
