Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kubinyi; András: Mathias Corvinus (Ism.: Tringli István) 258
TÖRTÉNETI IRODALOM 259 hatásköri elkülönülés, ami a későbbi újkorban jött létre. Még a Jagelló korban is alkottak olyan törvényt, amit csak a királyi tanács hozott meg, volt úgy hogy a rendkívüli adó kivetéséhez is elegendő volt a tanács döntése. A tanács véleményét a király a megyésispánok kinevezésénél is kikérte 1486 után, sőt a koronázás (1464.) előtt még sok adomány esetében is kiemelték ezt. A király általános feladata az alattvalók védelme, ennek speciális formája volt, ha valakit különös védelmébe vett az uralkodó. Kubinyi ennek is több alfaját mutatja be. A tágabb értelemben vett királyi udvar két részből állt: az aulából, amit magyarra általában palotának fordítottak és a tulajdonképpeni kúriából, amit magyarul többnyire udvarnak neveztek. Az előbbihez tartozott a kancellár és a palotások, az utóbbihoz a bíróságok, de a két szervezetet tökéletesen nem lehet szétválasztani egymástól. Az aulikusok által kormányzott ország már nem a honor-rendszer szerint működött, a palotás sokkal közelebb volt az „állami hivatalnok" fogalmához, mint amaz. A királyi tanácsot a kortársak egységnek tekintették, valójában azonban kétféle megjelenési formája volt: a mindennapi ügyek vitelét ellátó szűkebb és a ritkán összeülő tágabb tanács. Az országgyűlésen alkotott dekrétumok egyes cikkelyeinél el tudjuk választani egymástól a királyi iniciatívára született rendelkezéseket a rendi befolyásra megalkotottaktól. A városok rendje azonban szinte egyáltalán nem hallatta hangját a Mátyás-kori országgyűléseken. 1464 után összesen egyetlen diétára hívták meg őket. A kancellária nem hatalmi, döntéshozó szerv volt, hanem oklevélíró segédhivatal, még akkor is, ha vezetője, a kancellár az ügyek vitelére komoly befolyással lehetett. Korábbi korszakokban a kancellária egyes részeit úgy szokás megkülönböztetni egymástól, hogy milyen pecsétet használtak, a Mátyás-kori kancelláriában azonban ez a módszer már nem alkalmazható a pecsétek nagy száma miatt. A kincstári szervezetben Mátyás uralkodása nagy változásokat hozott. Az addigi széttagolt szervezetből egységes hivatal lett, még ha a hivatal modern fogalma nem is alkalmazható mindenben e képződményre, az alsóbb szinteken ugyanis a kincstári alkalmazottakat továbbra is familiárisi viszony fűzte a kincstartóhoz. A királyi bevételek számba vétele a középkori jogfelfogásnak megfelelően történt: a rendes és a rendkívüli bevételek szerint. A király rendes bevételei közé számított a só- és harmincadjövedelem, a bányákból és a pénzverésből származó haszon, a városok és a kiváltságolt népek adója. Ez utóbbiaknál azonban gyakran nehéz a rendes bevételeket a rendkívüli adótól elválasztani. A változások az adórendszert sem kerülték el: a kamara haszna először nevet cserélt majd csaknem azonnal beleolvadt a rendkívüli adóba. Politikai mérleget vonva Mátyás államáról, Kubinyi megállapítja, hogy fel kell adnunk néhány régi elképzelést, a köznemességpárti kormányzatot és azt, hogy a mátyási berendezkedés centralizáció lett volna. Mátyás király és a vidéki Magyarország is leszámol egy mítosszal. Mátyás nem tartozott a különösen sokat utazó királyok közé. A magyar vidéket általában akkor látogatta meg, ha azt valamilyen katonai esemény indokolta. Nem mutatható ki az sem, hogy valamelyik tájegység különösen a szívéhez nőtt volna, és azt rendkívüli módon támogatta. A vidéken élő nemesek érdekeiket legjobban az országgyűléseken hallathatták. Az országgyűlések összehívásának leggyakrabban megfogalmazott célja ugyanaz volt, mint a néhány megye számára tartott közgyűléseké: a közrend helyreállítása. A megye feladatainak számba vételekor legcélszerűbb az ispáni kinevező oklevelek formuláiból kiindulnunk: az ispán feladatainak túlnyomó többsége pénzügy-igazgatási teendő volt. A vidéki jobbágyság élete is sokban függött a megyétől, még költözésüket is a megye engedélyezte, ezt 1504-től törvény mondta ki, de a jobbágyköltözés törvényességének elbírálásában a megyék korábban is részt vettek. A megyék befolyása egyébként Mátyás uralma alatt emelkedett. Hogy e megnőtt hatalmat a király a saját hasznára fordítsa, két módszert követhetett: előkelő, gazdag helyi birtokost nevezett ki a megye élére, vagy több megyéből álló egységet adott megbízható aulikusai kezére. Mátyás mindkét módszerrel megpróbálkozott. A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái az előbbi kérdést járta körül. Vajon mi volt a célja a királynak azzal, hogy a nyolcvanas években három alacsonyabb rangú nemesre, Cecei Kis Mátéra, Ráskai Balázsra és Kinizsi Pálra hatalmas országrészeket bízott? Az új módszer Corvin János trónöröklését volt hivatva szolgálni. A három aulicus közül az első kettő 1490-ben végül a herceg mellé állt, Kinizsi azonban szembe fordult vele, sőt különösen nagy része volt abban, hogy Mátyás természetes fia nem lett király. A király azonban nemcsak a világiak tanácsával élt, hanem a főpapokéval is. Mátyás király és a magyar püspökök kiindulópontja a ratibori krónika egy megjegyzése. Eszerint Mátyás uralmát az egyháznak köszönhette, végül azonban az egyház elnyomója lett. A magyar püspökök — nem kevéssé Mátyás főkegyúri jogának gyakorlásából fakadóan — nem egyszerűen egyházmegyéjük főpásztorai voltak, hanem bárók is. Mint prelátusokat, őket említették a királyi tanácsban részt vevők élén, súlyos összegekkel járultak hozzá a hadjáratokhoz. Az 1471-es felkelés után lassan átalakult a prelátusok köre: a király tőle függő embereket tett püspökké, ami erőteljes elvilágiasodást eredményezett. A főpapok királyi
