Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kézai Simon Magyar Krónikája - Priszkosz rétor Töredékeiből (Ism.: Veszprémy László) 257
TÖRTÉNETI IRODALOM 257 tapasztalható: Daniel Cornides és Joseph Teleki, de Gábor Hevenesi, Jenő Kósa és Elek Horányi olvasható a bevezetés több helyén (XVI-XVII. o.). A latin központozás szinte kifogásolhatatlan, a szép szövegtükörben és a szedésben sajtóhibák alig találhatók, s a latin elválasztás is csak ott bajos, ahol néha eltér az angoltól (pl. gener-andi: 6. o., perreX-Isse: 14. o. stb.). A bibliográfia bő tájékoztatást nyújt a szakirodalom legfrissebb állásáról, szinte semmi nem hiányolható belőle, többletei néhol talán kifogásolhatók. Igen tiszteletreméltó teljesítmény ugyan Vajay Szabolcs regénye, az Én, Anonymus (198. o.), hogy azonban bármi köze lenne a tudományos megközelítéshez, azt bizonnyal szerzője maga sem gondolja (saját maga tilalmazza is a tudományos idézést!). Nem világos teljesen, mennyiben segíti elő Klaniczay Gábornak a női szentség modelljeiről írott olasz nyelvű, idézett (203. o.) tanulmánya Kézai megértését. Györffy történeti földrajza pedig természetesen már négy kötettel rendelkezik, s nem csak hárommal (IX. o.). A fentebbiekhez hasonló problémák nyilván sorolhatók lennének még, de mindezek jelentőségét a szöveg gördülékenysége, a kommentárok tartalma és a bennük foglalt új eredmények, a bibliográfia bősége és a bevezetés szempontgazdagsága elhomályosítják. A kötet formailag és tartalmilag igényes, felépítése pedig minden tekintetben kielégíti a korszerű forráskiadvánnyal szemben támasztható kívánalmakat. Általa a magyar forrástani irodalom jelentős nyereséghez jutott. Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is hasonló színvonalon látnak napvilágot, s ugyanilyen nagy haszonnal lesznek forgathatók. Szovák Kornél KÉZAI SIMON MAGYAR KRÓNIKÁJA - PRISZKOSZ RÉTOR TÖREDÉKEIBŐL Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte Bálint István János. Főmunkatárs Cseh Ágnes. Budapest, 1999. Magyar Ház, 128 o. Csinos kiállítású könyvecske adja közre Kézai krónikájának ill. Priszkosz rétornak a töredékeit magyar fordításban. Kézai szövegét Császár Mihály, Priszkosz művét 1904. évi fordításából vették át, azzal az eltéréssel, hogy utóbbinál hasznosították Kertész János 1905. évi kritikai megjegyzéseit. Jelen ismertetésünk Kézai műve kapcsán a régi fordítások újrakiadásának a problémájáról kíván néhány megjegyzést tenni. Egyébként bizonytalanok vagyunk abban, hogy vajon tényleg Császár 1901. évi fordítását követik-e, mert attól számtalan helyen jelöletlenül, és nem mindig szerencsésen eltérnek. A legfontosabb hiányossága a kötetnek, hogy a szerkesztők sem az olvasó sem saját maguk számára nem fogalmazták meg a kötet célját, s a fordítások közreadásának elveit. Az ötlet remek: Kézait és Priszkoszt egy kötetben közre adni, hogy a magyar olvasó jól láthassa, mily csekély Kézai hun-történetének valóságtartalma, s mennyire szabadon engedte fantáziáját, illetve hagyta magát szépirodalmi forrásaitól vezettetni, amikor Attila hadjáratait, a hun király udvarát írta le. A mai szerkesztők célja persze jól érthető, az először Kézai által lejegyzett hun-magyar azonosság hagyománya a későbbi magyar nemzettudat meghatározó elemévé emelkedett, s mindmáig — a körülötte kibontakozó viták dacára — az is maradt. Véleményünk szerint a szerkesztők több megoldás között választhattak volna: közreadhatták volna reprintben az eredeti fordítást, az eredeti jegyzetekkel, egy, az újabb szakirodalom és fordításirodalom figyelembevételével készített javított fordítást, esetleg készíthettek volna a modern szakirodalom megállapításait tükröző teljesen új jegyzet-apparátust. A jelenlegi megoldás a legszerencsétlenebb, ti. a címben, alcímben nem jelezték, hogy egyik esetben sem teljes szöveget adnak közre — ez Kézai esetében meglepő, hiszen jelentéktelen rész, néhány sor elhagyásáról van szó —, a jegyzetek esetleges és ötletszerű javításával pedig azt a látszatott keltik, mintha a jegyzetek tartalma tükrözné a legfrissebb szakirodalmat. Ebben a tévedésében az olvasót az irodalomjegyzék is megerősíti, hiszen abban 1998-as művekre is történik hivatkozás, úgy tűnik inkább csak formális okokból. Hasonlóképpen az olvasó nem tudja meg, hogy a jegyzetek szövegének túlnyomó része is Császártól származik, akinek fordítása olvasmányos, s általában pontos, jegyzetei pedig informatívak. Ugyanakkor, még ha jelen kötet az érdeklődő nagyközönség számára lett is volna kiadva, egy középkori krónika sokkal több magyarázó és értelmező jegyzetet kívánna, igaz, nem azzal a részletességgel, mint amit egy akadémikus kiadvány megkövetelne.
