Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Takács Tibor: A főispáni kar társadalmi összetételének alakulása a két világháború közötti Magyarországon 1029
A FŐISPÁNI KAR A HORTHY-KORSZAKBAN 1097 földművelésügyi miniszterek, Mikecz Ödön és Radocsay László igazságügy-miniszterek, valamint Lukács Béla, mint a hadigondozási ügyek tárca nélküli minisztere. (6 fő előtte államtitkár is volt, 3 személyt közvetlenül főispánként, míg Széli József közigazgatási bíróság bírájaként került a bársonyszékbe.) A legmagasabb tisztségbe közülük a két miniszterelnök, Darányi Kálmán és Kállay Miklós jutott. A fentiek közül Vay és Lukács a kormánypárt elnökeként is fontos pozíciót töltöttek be. A főispáni pozíciót betöltött személyek politikai irányultságát többnyire nehéz meghatározni. Csak egy-két életrajz jegyzi meg, hogy az illető Bethlen, Gömbös vagy esetleg Imrédy híve volt. A főispáni hivatal már eleve megkövetelte a kormány iránti lojalitást, elfedve az illető nézeteit; ezek csak a leváltásuk esetén kerülhettek felszínre. Korántsem volt azonban törvényszerű, hogy az egyes kormányok kizárólag a politikájuknak megfelelő személyt neveztek (nevezhettek) ki. A főispáni kar személyi összetételét, csakúgy, mint az egyes kormányokét, a hatalmi csoportok erőviszonyai és kompromisszuma alakította, így tulajdonképpen sosem volt homogén. Természetesen a főispánok közül is fokozatosan kiestek a Bethlen-féle kar prominensei, a „régi vágású" személyek (talán Hadházy Zsigmond a legtipikusabb), és egyre inkább az „új emberek" (a legjobb példa Ricsóy-Uhlyarik Béla) határozták meg a kar arculatát. Előfordult azonban, hogy éppen a politikai „színtelenség", jelentéktelenség bizonyította az illető megbízhatóságát, és emelte például Radocsy Lászlót a főispáni állásból miniszteri székbe.15 7 A politikai arculatról tehát legfeljebb annyi mondható el, hogy a főispánok az ellenforradalmi rendszer keretein belül mozgó személyek közül kerültek ki, és ilyen módon leképezték a Horthy-kor kormánypárti elitcsoportjait a bethleni „baloldaltól" a szélsőjobbig. Jellemző, hogy Ricsóy-Uhlyarik a német megszállás után lett Erdély kormánybiztosa, Thuránszky Pál pedig újra főispán, ugyanakkor több volt főispán koncentrációs táborba került, Huszár Aladár pedig ott is halt meg 1945-ben. Az életpályákból világosan kitűnik, hogy a főispánság a politikai és a kormányzati életben a törvényhozás két házával állt a legszorosabb kapcsolatban. A személyi átfedés, a viszonylag nagy fokú átjárhatóság, az a tény, hogy aránylag sok főispán került ki az országgyűlés tagjai közül, és sokan kerültek oda be, azt mutatja, hogy a politikai-kormányzati hierarchiának nagyjából ugyanazon szintjén helyezkedtek el. A főispánság viszont egyértelműen az alsó- illetve középszintű megyei és minisztériumi tisztségek fölött állt: a főispánoknak elenyészően kis része tért vissza különösen a vármegyei közigazgatásba, akár az alispáni tisztség erejéig is. (Minden bizonnyal a központi kormányzat sem vette volna jó néven, ha az általa leváltott, az ő szempontjából nem megbízható személyt a törvényhatósági bizottság alispánná választja.) Nem lehetett véletlen az sem, hogy minisztert, sőt államtitkárt sem neveztek ki főispánnak (Korossy ellenforradalmi államtitkárságától eltekintve csak Preszly második főispánsága sorolható ide, ám az ő 1936-os kinevezése egy — a kormányból való eltávolítását célzó — politikai alku része volt), viszont a vármegyék éléről nyitva állt az üt a legmagasabb kormányzati pozíciók felé. Mindez azt mutatja, hogy a miniszterek és államtitkárok a politikai-kormányzati hierarchia magasabb posztját foglalták el, mint a főispánok. 157 Sipos: i.m. 163.
