Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Takács Tibor: A főispáni kar társadalmi összetételének alakulása a két világháború közötti Magyarországon 1029
1046 TAKÁCS TIBOR 1939-ig szolgálta a különböző kormányokat. Megemlíthető még Hedry Lőrinc, Borbély-Maczky Emil és Péchy Miklós Szabolcs neve is, akik szintén elnyerték az összes kormány bizalmát Bethlentől Kállayig, sőt Lakatosig. A világháború kitörése után a Teleki-kormány figyelmét elsősorban már nem a főispáni kar kötötte le. Az 1939 őszén foganatosított személycseréket követően csak Észak-Erdély visszacsatolása adott alkalmat nagyobb számú kinevezésre. A kiválasztásnál annyiban követték a felvidéki példát, hogy itt is főleg a kisebbségi magyar mozgalmakban aktív helyi földbirtokosokat részesítették előnyben, csakúgy mint később a Délvidéken. Utóbbiakkal együtt a Bárdossy-kormány alatt csak 7 új főispánt neveztek ki (köztük az 1939 márciusa óta betöltetlen székesfehérvári posztot), a Kállay-kormány idejében pedig csak 3 személycsere történt, ekkor a megüresedett helyeket inkább már hivatalban lévő főispánokkal töltötték be. A főispáni kar stabilitásában valószínűleg nagy szerepet játszott az is, hogy a belügyminiszter ebben az időszakban mindvégig Keresztes-Fischer Ferenc volt. A német megszállást követően aztán 1944 áprilisában és májusában szinte az egész kart leváltották és Sztójay bábkormányát feltétlenül kiszolgáló garnitúrával helyettesítették. Utódjának, az egyre szűkülő mozgástérrel rendelkező Lakatos-kormánynak a főispán-kinevezési tevékenységét sokkal inkább a címadományozás, mintsem a tényleges adminisztratív feladatokkal való megbízás inspirálta, különösen Erdélyben, ahol az egymást sűrűn váltó főispánok érdemi munkát már nem végezhettek. Az egész folyamatot betetőzte a nyilas kormányzat, amely október végén tulajdonképpen a „horthysta" kar teljes cseréjét hajtotta végre. Összességében azt lehet mondani, hogy a személycserék dinamikáját a kormány- és a belügyminiszter-váltások adták meg. Az új kormány hivatalba lépése következtében 1931-ben, majd még inkább 1932-ben és 1939-ben nőtt meg a személycserék száma; utóbbi két esetben a belügyminiszter személye a kormányváltással nem változott. Az 1935-ben és 1937-38-ban bekövetkezett cserék nagy száma viszont egyértelműen az új belügyminiszter kinevezéséhez köthető. Ezekkel szemben sem a belügyi kormányzat élén történő 1926-os változás, sem pedig az Imrédy-kormány, és benne Keresztes-Fischer kinevezése nem járt együtt nagyobb arányú változással a főispáni kar személyi összetételében. A két világháború közötti kormányok közül csak a több mint tíz évig hivatalban lévő Bethlen-kormánynak volt lehetősége és ideje, hogy a főispáni kart saját célkitűzéseinek megfelelően alakítsa ki. Az utána következő miniszterelnökök már nem rendelkeztek az ehhez szükséges politikai támogatottsággal és hivatali idejük sem volt elegendő a teljes átalakításhoz, így többé-kevésbé az elődök keze nyomát is magán viselő karral voltak kénytelenek dolgozni. Az „elmaradó" személycserék ugyanakkor azt is jelentették, hogy a hivatalban maradó főispánok, ha a miniszterelnök személye és politikája iránt nem is feltétlenül voltak elkötelezve, a rendszer egésze iránt mindvégig lojálisak maradtak. A lojalitás fennmaradásában — mint említettük — a közvetlen felettes belügyminiszter személyének változatlansága is szerepet játszhatott. A főispáni kar személyi állománya drasztikusan sosem alakult át, a változások alakulását a vezető politikai csoportok aktuális erőviszonyai határozták meg. A kar „változékony állandósága" egyúttal maga is az erőviszonyok alakító tényezőjévé vált. A főispáni kar ezen kiegyensúlyozó, a folyamatosságot egyszerre
