Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - A haza; az egyház és a trón érdekében. A magyar katolikus egyház 1848-1849-ben (Ism.: Fazekas Csaba) 1013
1014 TÖRTÉNETI IRODALOM autonómia-mozgalom ismertetésének. A következő részek az alsópapság reformtörekvéseit, a szerzetesrendek tevékenységét, majd a püspökkari körlevelekkel kapcsolatos tudnivalókat foglalják össze. A szerző külön fejezetet szentelt - a katolikus egyháztörténet-írásban érthető okokból mindig előtérbe kerülő - hazafiatlansági vád visszautasításának illetve az egyházellenesség 1848-49-es megjelenési formáinak. Utóbbiakban elismeri, hogy - miközben az alsópapság jelentős része azonosult a szabadságharc nemzeti céljaival - a főpapok 1848 folyamán egyre passzívabban viszonyultak a magyar ügyhöz, s miután gyakran úgy vélték, hogy az amúgy is bizalmatlanul szemlélt liberális kormány, az Országos Honvédelmi Bizottmány, a Szemere-kabinet, egyes helyeken pedig a kormánybiztosok beavatkoznak az egyház belügyeibe, szembe is fordultak azzal. Elmer István hoszszasan ismerteti a papság hazafiasságának bizonyítékait, de elismeri, hogy a magyar kormány által hazaárulónak nyilvánított főpapok több irányú szorításban tevékenykedtek és miközben az egyházuk számára legkedvezőbb megoldást keresték, többségük az udvartól remélte a helyzet konszolidációját. Az Előszó utolsó részeit a tábori lelkipásztorkodás kérdésének illetve a szabadságharc bukása utáni, egyháziakkal szembeni megtorlás ismertetésének szentelte. Bár távolról sem mondható, hogy a szerző igyekezett a 48-as egyháztörténeti vonatkozású publikációk teljességére hivatkozni, tény, hogy bevezető ismertetését az elfogulatlanságra irányuló egyértelmű törekvés jellemzi. Mivel a kérdéskör történeti vizsgálatát 1848 óta szinte mindig politikai szándékok és ideológiák árnyalták be (1945 előtt és után értelemszerűen ellentétes előjellel), örvendetes, hogy Elmer túllépett a pártosság kívánalmain, és kiegyensúlyozott szemlélettel nyúlt forrásaihoz. Álláspontját a 48-as egyháztörténeti kutatásokban nyugodtan tekinthetjük követendőnek, hiszen a katolikusokat ilyen vagy olyan tömbként kezelő értékelés helyett felhívja a figyelmet arra, hogy „az egyház nem volt egységes, sem a püspöki karon belül, sem a papság egészét tekintve". (30. o.) A differenciált kezelésre pedig nemcsak ebből a szempontból van szükség, hanem 1848-49 fordulópontjainak egyházpolitikai kihatásai miatt is, vagyis nyilván más tényezők jellemezték azt az utolsó rendi országgyűlésen, a fegyveres önvédelem kibontakozása idején, vagy a Függetlenségi Nyilatkozatot követően. Sőt, nagyon helyesen rámutat, hogy az egyház 48-as szerepvállalása szorosan összefügg a főszereplők személyiségének vonásaival is. A politikai és katonai események fordulatossága miatt az egyház nem kerülhette el az „ütközéseket és félreértéseket" - írja, és elismeri, hogy az egyház is gyakran helytelenül reagált az egymást követő kihívásokra, továbbá „a személyes hősies helytállások és markáns egyéni politikai, egyházpolitikai megnyilvánulások mellett nemzeti szempontból árulással és (...) a magyarság összérdekeitől különböző szempontok érvényesítéséből következő megalkuvással (...) is találkozunk." (29. o.) Amennyire örvendetesnek tartjuk a kötet megjelenését és a szerkesztő egyháztörténet-írói álláspontját, olyannyira problematikus maguknak a forrásoknak a sajtó alá rendezése. A források kiválogatásának szempontja lényegében érthető: a nyomtatásban korábban megjelent, esetenként nehezen hozzáférhető dokumentumokat kívánta egy kötetben az érdeklődő nagyközönség elé tárni, a történeti kutatásokat pedig megkönnyíteni. (Bár újra csak azt tudjuk megemlíteni, hogy a 48-as egyháztörténet forrásanyagának többsége még mindig feltáratlan és kiadatlan, mely hiányosságon csak az utóbbi évek publikációi enyhítettek valamelyest.) Elsőként néhány oldalban az áprilisi törvények egyházi vonatkozású paragrafusait közölte, majd „Országgyűlési munkálatok" fejezetcím alatt két rövid sajtóhírt a Religio és Nevelés c. egyházi lapból, mely a pozsonyi diéta március 18-i napjáról, a papi tized eltörléséről tudósított. (Hogy a többi egyházi vonatkozású törvény tárgyalásaival kapcsolatos sajtóhírektől miért tekintett el, nem indokolta.) Ezt követi sorrendben a Fogarasy Mihály c. püspök által sajtó alá rendezett emlékirat, mely a márciusi-áprilisi püspökkari tanácskozások tárgyalásait foglalja össze. Ezt a „Püspökkari és püspöki körlevelek" c. fejezet követi, melyben Elmer összeválogatta a Religio és Nevelésben megjelent körleveleket, utána pedig külön fejezetként közölte az 1848. október 28-án a királyhoz, majd a november 15-én az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz intézett - a kormány iskolapolitikája ellen tiltakozó - feliratokat. (Meglepő azonban, hogy ez utóbbiak önállóan jelentek meg, míg pl. a püspöki kar 1848. júliusi, Batthyány-kormányhoz intézett - a papság nemzetőri szolgálat alóli felmentését kérő - felirata az előző fejezetben, a népnek és/vagy az egyháziaknak szánt püspökkari körlevelek fejezetében került közlésre. - 108-110. o.) Az egykorú dokumentumokat követi Hám János 1848-ban esztergomi érsekké kinevezett szatmári püspök 1855-ös emlékirata (pontosabban annak 1928-as Schefíler János-féle fordítása) teljes terjedelemben, majd Horváth Mihály 1865-ben megjelent történeti kézikönyvének egy szemelvénye. Érthetetlen módon ezt a visszaemlékezést Horváthnak, mint a Szemere-kabinet kultuszminiszterének egy 1849. júniusi rendelete követi, melyben az egyháziakat hazafias kötelességük végrehajtására figyelmeztette, egyben biztosította őket, hogy a kormány nem avatkozik belügyeikbe. A
