Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - Duhamelle; Christopher: L'héritage collectif: la noblesse d'église rhénane; 17e -18e siécles (Ism.: Sahin-Tóth Péter) 1008
TÖRTÉNETI IRODALOM 1009 Breidbach-Bürresheim, Cratz von Scharííenstein (1721-ben kihalt), von Eitz, Frei von Dehrn (1737-ben kihalt), von Franckenstein, von Greiffenclau, von Hoheneck (1800-ban kihalt), von Ingelheim, Kämmerer von Worms von Dalberg, von Kesselstatt, von der Leyen, von Metternich, Schenck von Schmidburg, von Schönborn, von Sötern (1680-ban kihalt), von Waldbott-Bassenheim, von Walderdorff és'von Warsberg.) Elsősorban a családrekonstrukció és a prozopográfia módszereivel él. Erre a lovagokra vonatkozó színvonalas genealógiai adatok, jogi irodalom és gazdag családi levéltárak különösen kedvező lehetőséget nyújtanak. A szerző kategóriáit főként Pierre Bourdieu társadalmi reprodukcióról szóló munkáiból meríti. Ezek tűntek számára a legalkalmasabbaknak társadalmi pozíció és családi magatartás, illetve egy egyedi intézmény (a káptalanokra alapozódó egyházfejedelemségek) és egy jól körülhatárolható csoport (a birodalmi lovagság) társadalmi reprodukciójának egységes leírására. A könyv három nagyobb egységre tagolódik, amelyek az elemzés három, fokozatosan szűkülő látószögű fázisát reprezentálják. Az Egy egyházi oligarchia címet viselő első rész a birodalmi lovagok bonyolult, aprólékosan szabályozott jogi státusát mutatja be. A birodalmi rendek a 15-16. század fordulóján sorra kerülő reformkísérletek idején ismerték el a lovagság közvetlen státusát, azt hogy a lovagok kizárólag a császár joghatósága alá tartoznak, s csak ő tarthat igényt szolgálataikra. A lovagság azonban kivonta magát a birodalmi szervezetből, így nem is jutott képviselethez a birodalmi gyűlésben. Saját szervezetet hozott létre: kantonokat (Kanton, Ritterort) és ezek összefogására három (sváb, frank és rajnai) kerületet (Ritterkreis). Jogállását a Habsburg császárok szilárdították meg véglegesen, elsőként a tartományfejedelmek ellen támaszt kereső V Károly. Duhamelle a lovagságot olyan köztes helyzetű birodalmi köznemességnek tekinti, amelynek közjogi állását és szinte teljes magánjogi autonómiáját elsősorban a császárhoz fűződő kiváltságos viszony szavatolta. A két fél egyébként kölcsönösen egymásra volt utalva. A „területen kívüli" lovagoknak érdekükben állt az önállóságukat fenyegető tartományurak feletti császári hatalom fennmaradása, míg a lovagság puszta léte is akadályozta a területi államok fejlődését a Birodalom délnyugati részén. Emellett a lovagok rendszeres pénzbeli segélyeket (Charitativsubsidien) is fizettek a császárnak, valamint a mainzi és trieri érsekségek ellenőrzése révén fontos szerepet játszottak a császárválasztások alkalmával. A szerző ezután azt a folyamatot vázolja fel, amelynek eredményeképpen a német nemesség, s benne a rajnai lovagság valósággal kisajátította a birodalmi egyházfejedelemségeket. A középkor végére ugyanis a Birodalom valamennyi püspöki káptalanjában gyakorlattá vált, hogy kizárólag ősi származásukat igazolni tudó nemeseket fogadtak tagjaik közé. Ennek következtében egy mereven elzárkózó káptalani nemesség (Stiftsadel) alakult ki. A lovagok a Rajna, Majna és Mosel közti területek prebendáira (Mainz, Trier, Würzburg, Bamberg, Speyer, Worms, Eichstätt) tették rá a kezüket. Köztük is a rajnai kerülethez tartozók, mindenekelőtt a mintául választott húsz család tagjai voltak a legsikeresebbek. A trieri, mainzi, speyeri és wormsi káptalanokban a prebendák mintegy 70%-át tartották kézben. Bambergben, Würzburgban, Wormsban és Mainzban 1648 és 1803 között a fejedelmek (érsekek és püspökök) 80-100%-a a lovagok közül került ki. Az azonos társadalmi csoporthoz tartozó kanonokok és az általuk választott püspök-fejedelmek között igazi hatalommegosztás jött létre. A káptalanok valóságos társirányítói lettek e tartományoknak, oligarchikus jelleget kölcsönözve a politikai berendezkedésnek. Monopóliumuk megszilárdítása érdekében a káptalanok többsége — a kánonjoggal ellentétben — elérte, hogy új tagok kizárólag egyetértésükkel kerülhessenek soraik közé. Minden megüresedő javadalom betöltésére egy Turnusnak nevezett dokumentumban rögzített rend szerint egyegy kanonok tett javaslatot, avagy adta át saját prebendáját egy előre kijelölt rokonának (resignatio in fauorem). A jelölt azonban csak a többiek egyetértésével, valamint makulátlan származása bizonyítékainak felmutatása után válhatott káptalani taggá. A rendszert a káptalanokat átszövő rokoni szálak tették stabillá és kiszámíthatóvá. A Stiftsadel ugyanis szinte kizárólag saját körén belül házasodott, így őrizve családfáinak tisztaságát, káptalanképességét (Stiftsfähigkeit). A Házassági stratégiák címet viselő második részben az egyházi karrier, a házassági kapcsolatok, valamint a családi és reprodukciós stratégiák kölcsönhatásait vizsgálja Duhamelle. Arra a következtetésre jut, hogy a fent említett monopolhelyzetet csak igen fegyelmezett családi politikával lehetett fenntartani. Egyszerre kellett ugyanis tiszteletben tartani minden családban a rokonházasságra vonatkozó kánoni tilalmakat, illetve egy zárt és „sűrű" házassági mezőn belül a lehető legváltozatosabb, hatékony támogatást biztosító rokoni hálót létrehozni. Sokszor több családra
