Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - Duhamelle; Christopher: L'héritage collectif: la noblesse d'église rhénane; 17e -18e siécles (Ism.: Sahin-Tóth Péter) 1008
1010 TÖRTÉNETI IRODALOM kiterjedő, generációkon átnyúló házassági konfigurációkra volt szükség, hogy az érintettek mindkét követelménynek eleget tehessenek. A cél végső soron mindig ugyanaz volt: egyik fél se jusson előnyhöz a többiekkel szemben a tranzakció(k) során. A „kicserélt" férfiak és nők száma — lehetőség szerint — azonos kellett legyen. Bizonyos családok házassági politikájában megfigyelhető az a törekvés, hogy tagjaik karrier-lehetőségeit a rajnai egyházfejedelemségeken túlra is kiterjesszék. Frank lovagi családokkal, vagy a szomszédos tartományok vazallus nemességével házasodtak, hogy közvetlen érdekkörükön kívül eső egyházmegyékben is prebendákhoz jussanak. A terjeszkedés egyik kitüntetett iránya a császári udvar, a Habsburgok szolgálata volt. A káptalanképesség fenntartására irányuló házassági stratégiát azonban a bécsi kozmopolita nemesség körében fel kellett adni. Az udvari karrierhez nélkülözhetetlen rokoni kapcsolatokat mégis a lehető legkisebb áldozat árán, mindössze néhány családra korlátozva, s továbbra is a kölcsönösség elvére alapozva igyekeztek kiépíteni. A lovagi családok így eredeti pozícióik feladása nélkül jutottak új lehetőségekhez, s gazdagították a csoport társadalmi túlélésének esélyeit. Ennek előnyei a rajnai egyházfejedelemségek 1803-ban végrehajtott szekularizációja után mutatkoztak meg igazán. Ekkor a Metternich, a Schönborn, az Eitz, vagy a Boos von Waldeck famíliák nagyobb megrázkódtatás nélkül tudták családi életük súlypontját Ausztriába áthelyezni. Duhamelle a továbbiakban árnyalja a szigorú kölcsönösségre épülő oligarchikus viszonyokról felvázolt képet. A kollektív érdekek tiszteletben tartása ugyanis nem zárta ki az olykor vérre menő küzdelmeket sem a saját pozíciójukat javítani igyekvő családok között. A házasságok ennek egyik megnyilvánulási formáját jelentették, hiszen nemcsak rokoni kapcsolatokat, hanem egyszersmind politikai-hatalmi szövetségeket is teremtettek. Az egyes frakciók közti olykor igen éles küzdelem mégsem célozta a másik fél teljes megsemmisítését. Erre nem volt szükség. A választáson alapuló politikai berendezkedés mindig fenntartotta a valamikori hatalomra kerülés lehetőségét, s a rendszer, a játéktér megőrzésének mindenek feletti közös érdeke józan pragmatizmust eredményezett a politikai gyakorlatban. A vetélkedés végül odavezetett, hogy a 18. századra egy jól körülhatárolható, öntudatát főként a felmenői közti egyházfejedelmekre alapozó elit különült el a rajnai lovagságon belül. Ezek a családok egyre inkább csak egymás között, vagy felfelé, grófi rangú vagy státusú famíliákkal akartak összeházasodni. A tendencia a század végére odáig fejlődött, állapítja meg Duhamelle, hogy az amúgy is zárt egyházi nemességen belül egyfajta belső kör keletkezett, amelynek házassági stratégiáját már nem annyira a lovagi hagyomány, mint inkább a grófi rendbe emelkedés igénye határozta meg. A házasodási gyakorlatban és a rokonság értelmezésében az addigi oligarchikus szemlélet helyébe fokozatosan a dinasztikus szempont lépett. A belső elit egyre inkább magát tekintette az egyházfejedelemségek kizárólagos birtokosának és vélt jogainak érvényesítését, örökítését igyekezett férfiági leszármazottaira, de legalábbis a széles értelemben vett családra korlátozni. Ezért a feleségek kiválasztásánál is a leendő féijhez fűződő lehetőleg közeli rokoni kapcsolat vált elsődleges szemponttá. A szerző a családnak és a házasságnak ezzel az új értelmezésével könyve harmadik részében foglalkozik, amelynek A családi rend címet adta. Ebben tárja fel azt is, hogyan érvényesült a családi fegyelem, valamint a kollektív érvényű normák és az egyéni helyzetek közti kölcsönhatás. A lovagi család fejlődését meghatározó jogi, intézményi és demográfiai tényezők egymásra hatását vizsgálva kiemeli, hogy a lovagságnak e tekintetben tág tere nyílt a családi magatartás rugalmas alkalmazására a mindenkori szükségletekhez, kedvező, vagy kedvezőtlen külső tényezőkhöz. Az egymás közti jogviszonyt ugyanis a szokásjogra hivatkozó, de azt mindenkor az alkalmi érdekeknek megfelelően értelmező magánszerződések (örökösödési egyezségek, házassági szerződések, végrendeletek stb.) rögzítették. Márpedig a 17. század közepén a lovagi családok olyan nehézségekkel kerültek szembe, amelyekre a választ csak e jogi függetlenség hajlékony alkalmazásával, új családi gyakorlat bevezetésével lehetett megtalálni. A szokásjognak az az alapelve, hogy a szülői örökséget nemre való tekintet nélkül egyenlően kell megosztani a gyermekek között, óhatatlanul a családi javak és birtokok elaprózódásához vezetett. Az örökösödési jog e kedvezőtlen hatását a lovagság hagyományos demográfiai magatartása, nevezetesen a magas termékenység és a házasságok nagy száma még inkább felerősítette. Ezért a 17. század közepén, amikor számos család az elszegényedés, a deklasszálódás rémével kellett szembenézzen több kedvezőtlen tényező (ingadozó, sőt hanyatló jövedelmek, háborús pusztítások) együttes hatásának következtében, a lovagi famíliák a családi fegyelem szigorításában találták meg a megoldást. Felszámolták a lányok örökösödési jogát és észrevehetően változtattak demográfiai magatartásukon. A házasságokat, vagyis az összcsaládi termékenységet szigorú szabályozásnak vetették alá.
