Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Goetz; Hans Werner: Geschichtsschreibung und Geschichtsbewusstsein im hohen Mittelalter (Ism.: Veszprémy László) 1006

TÖRTÉNETI IRODALOM 1007 (Kulturwissenschaft) irányába gazdagítja, hiszen a világkép megismerése és megrajzolása magának a korszaknak a tanulmányozásához alapvető. A kötet szerzője közel két tucat német és angol nyelvű tanulmány, s két kötet (Freisingi Ottó történetképe, Köln-Wien, 1984 és a Későközépkori történeti tudat, Berlin, 1998) után szánta rá magát arra, hogy összefoglaló igénnyel írjon egy kézikönyvet a középkori historiográfia kétségkívül meghatározó, és magyar szempontból sem érdektelen időszakáról, all. század vége és a 13. század eleje közötti bő egy évszázadról. A hatalmas forrásanyaggal, a szempontok sokaságával maga a szerző is tisztában volt, s maga mentegetőzik, hogy még e két évszázadra nézve is mennyire reménytelen vállalkozás összefoglalást készíteni. Az 501 sűrű sorközzel szedett, gyakran még apróbb betűs betétekkel megterhelt oldal, az ezer lábjegyzet egyaránt azt jelzi, hogy a terjedelmet illetően a kiadó és szerző a végsőkig elment. Mint Adalbold II. Henrik-életírásából idézi, a történetírásban két szempont számít, a szerző, aki művében a valóságot akarja visszatükrözni, s az olvasó, aki az olvasottakból profitálni akar. A köteten valóban végighúzódik a szerző ill. megrendelő és a befogadó közti viszony több szempontú megközelítése, annak értelmezése, hogy a jelenorientált középkori történetírás miként viszonyul a múlthoz, milyen viszony alakul ki a jelen számára alkotó és a múltban történt események ábrázolása között. A bevezető fejezetben a szerző a téma alapfogalmait igyekszik tisztázni, mit is értünk történetképen, történeti tudaton, s az milyen módszerekkel ragadható meg a középkori eszmetörténetben. A kötet első nagy egysége (41-106.) a történeti gondolkodás kereteit vázolja fel. Rövidre fogott, frappáns összefoglalásokat olvashatunk az érett középkor szellemi és tudományos vívmányairól, az antik hagyomány és szerzők továbbéléséről a korabeli művelődésben, a történelem helyéről és jelentőségéről. A második nagy egység (107-160.) a korszak historiográfiáját tekinti át. Szempontjai kiterjednek a történetírás műfajaira, a megrendelők és befogadók körére, a történetírás céljaira, míg a történeti mű születését az anyag kiválasztásának, a tények elrendezésének, az értelmezésnek és az igazságigény érvényesítésének a tárgyalásán keresztül mutatja be. A harmadik nagy egység (161-242.) a mű lényegi fejezete, amely a történetírás és a jelen közti kapcsolatot veszi górcső alá. A „negotium, persona, locus, tempus" kategóriáin keresztül világítja meg hagyomány és változás, a múlt, jelen és jövő idősíkjainak összemosódását, bonyolult viszonyát a historiográfiai alkotásokban. A negyedik nagy egységet a szerző (243-410.) immár teljesen a történelem és aktualitás viszonya vizsgálatának szenteli. Az invesztitúraküzdelmek irodalmában azt vizsgálja, hogy a szembenálló felekkel való azonosulás miként tükröződik az egyes művekben, így Ekkehard von Aura világtörténetében, Bernold von St. Blasien krónikájában, a „Gesta Treverorum" és a „Gesta Manassis et Walcheri" lapjain. A tematikus megközelítés után Goetz a tendenciózus alkotás jellemzőit az egyes műfajokban követi nyomon: a püspökségek és kolostorok krónikáiban, a szentek életírásaiban, a politikai vitairatokban, mint pl. Bonizo „Liber ad amicum" című művében. Külön kiemeli a történeti hamisítások, a történeti példaképek választásának jelentőségét. Joggal veti fel a kérdést, hogy mennyiben határozták meg az intézmények a történetírói tájékozódás és pártállás szempontjait, különösen az egyházakhoz és városokhoz kötődő historiográfiában. Ennek konkrét példáit az Eichstátti püspökség krónikája, Annalista Saxo műve, Caffaro Genovai évkönyvei alapján mutatja be. Elemzései ugyanakkor kiemelik a dinasztikus- és országkrónikák, a dinasztikus történeti tudat, a feudális méltósághoz kötődő öntudat érvényesülésének fontosságát. A zárófejezetekben történetírás és azonosságkeresés, a válságperiódusok tükrözésének példáit veszi számba. Műve konklúzióját a szerző abban vonta meg, hogy az érett középkor historiográfiája formáiban, tartalmában és funkcióiban éppúgy összetett, mint a benne tükröződő történeti tudat a maga sokféleségében. A krónikásokban mélyen élt a világ történetiségének tudata. Ebből következett a középkori dinamikus szemlélet, ami számolt az emberek és birodalmak-korszakok váltakozásával, változékonyságával, az idő felett álló és ahistorikus Örökkévalóság irányában. A történetiség tudata ösztönözte őket a hamis és kitalált híradásokkal való szembehelyezkedésre, még ha igazságfogalmuk alapjaiban különbözött is a későbbi korokétól. A történetiségnek az érett középkori társdalomban rendkívül nagy szerepe jutott, a történeti művek olyan érzékenyek voltak a befogadók elvárásaival szemben, hogy mindig újra és újra át kellett őket írni. Ugyanakkor a történetszemlélet teológiai vonatkozásai rendkívül erősen érvényesültek, exegetikus és allegorikus megközelítései ebből a megfontolásból táplálkoztak. Ebből az is következett, hogy a történelmi eseményeket a kor embere számára érdemes volt minél alaposabban megismerni, hiszen üzenetet, tanulságot hordozhattak az örök élete után törekvő emberiségnek. Maga a történeti kép múltba tekintő volt, hiszen a jelen számára onnan merítette az ideálokat és