Századok – 2000
MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951
• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 981 lakító ácsok és kőművesek, meg a velük együttműködő ezermesterek nekiláttak a 13-16. század között a vidék épületállománya megújításának. A ház bejárata rendszerint az épület közepén volt, aki itt belépett, a konyhájába jutott, a konyhából az épület egyik oldalszárnyát kitöltő szobába nyílott egy ajtó, míg a másik szárnyban a jószág férőhelyét alakították ki. Sok ház még ma is lakott azok közül, amelyet ezen elv szerint építettek. Már a középkor végén előfordult, hogy a házat megemelték egy emelettel. A földszinten szobát képeztek ki, a konyhából egy lépcsőn felmentek az emeletre, ahol a hálókamrákat rekesztettek el. Az emeletes ház reprezentálta gazdáját. A földszinten nem volt lakóhelyiség, a szobában csak néha étkeztek. Thüringia, Schwarzwald, Hessen, Westfália, Brandenburg, Burgundia, Ue-de France, Maine, Normandia, Dél-Anglia ház- és lakáskultúrájának egyidejűleg bekövetkezett fejleményei. A rendszer előzményei az Alpoktól délre valósultak meg, mintegy igazolva a vidék és a város kapcsolatainak eredményes voltát. Az itt felkínált megoldásokat sokan elfogadták Kelet-Közép-Európában is. A cseh és magyar falvak épületállományában a 15-16. század óta vezették be a célszerűbben funkcionáló parasztház normáit. Végül is szobát+konyhát és kamrát építettek. A házhoz ragasztottak egy istállót is. Az Alpokban vagy a Schwarzwaldban ezt a rendszert ügy módosították, hogy — az épület tömegét növelve — csűrt is kiképeztek benne. A középkorban szokásos 50-60 m2-nyi alapterület megkétszereződött és az emeletráépítés következtében a földszint hasznos terének több mint egyharmadával egészült ki. Nyilvánvaló, hogy ezekben a lakóházakban mesteremberek szaktudása öltött testet, továbbá, hogy építésük a városi lakóház-építés tapasztalatainak birtokában valósult meg. További tanulsága a középkor-vég falu-város kapcsolatainak, hogy az új építésmód átalakított változatának terjedése (ahol egybeépítik a lakóházat, az istállót és a pajtát) egyelőre még nem érzékelhető az Elbától keletre. Végeredményben, akármerre tekintünk, négy-, ötszáz éven át konzerválódott a középkor végének építészeti kultúrája, még a 19. század második felében is változatlan alaprajzi elrendezéssel adtak otthont a szóban forgó épületek a parasztok túlnyomó többségének. Az emberek nem módosították a lakásnormákat. Mert a döntő lépést a középkorban élt őseik már megtették. Szűk veremházaikból és előteres vagy hálókamrás hajlékaikból költöztek nagyobb házakba, itt már konyhára, kamrára, majd szobára tagozódott a belvilág. Noha ez a lakásnorma a délnémet területeken alakult ki, sok mindent átvettek belőle a cseh, morva, magyar falvakban is. Az itt élő parasztok lakásainak hasznos alapterülete megnőtt a 15-16. századtól kezdve, már ekkor elérte a 70 m2 -t. A középkori telepített falvak lakói által bevezetett újítások (amelyeket pl. a Sarvaly romjaiból kirajzolódó lakóházak alaprajzain, a fűtéstechnikák emlékein tanulmányozhatunk) szemléletesen igazolják a mondottakat. Ezek az állapotok később, Kelet-Közép -Európa ipari forradalmának idején mái- csak a földrajzi és társadalmi értelemben mondott periférián éltek tovább, például Erdélyben, vagy a nyugat-keleti kultúrhullám egy másik keleti partján, a Sziléziát övező hegyekben. Itt mindenütt volt még fa, beérték azzal a kevés kővel, amelyet a házak alapozásához felhasználtak, mert a legtöbb helyen nem mondtak le a kőalapokra fektetett gerendaépítkezés előnyeiről. A Magyar Alföld
