Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

978 HOFFMANN TAMÁS koztak. A külterjesen tartott állományt őrző pásztorok számára kunyhókat, veremházakat építettek, noha a falvakban már a 16. század elején is három-, négyosztatú kályhával fűtött szobájú lakóházaik voltak. Az építkezési szokások és a lakáskultúra kettősségét csak a 19. században szüntették meg, amikor a gabonakonjunktúra kiváltotta a vízrendezést és az egykori legelők feltörését. (A romantika elkötelezettjei a még utolsó óráikat élő pásztorokat valóságos nomádok örököseinek tartották.) Az események csaknem a mondott forgatókönyv szerint zajlottak le a Duna és más, a Fekete-tengerbe ömlő folyók síkságain. Mindenesetre tovább tartottak az özönvíz előtti állapotok. A nomád bandáktól csak a 18. században szabadultak meg. A külpiacok vonzatában a 19. században gabonatermesztő tanyákká alakultak át a pásztorszállások. A külterületeken élő parasztok ragaszkodtak legtovább földbe mélyített házaikhoz. 5. A FAHÁZAK LEGRÉGIBB LAKÁSAI A kétlaki életstratégiákat korunkban az iparszerveződés, mígnem a prekapitalista társadalmakban a természeti feltételekhez való kényszerű alkalmazkodás váltja ki. A kétlakiak — mondhatni — csöbörből vödörbe kerültek. A hagyományos társadalmak mindennapi életében a lakásviszonyok között nem is volt olyan nagy a színvonalbeli különbség, noha a házak közül az egyik tartósan lakott településen épült és egy-két nemzedéken át lakni is akartak benne. Számottevő eltérést a sztyeppi nomádok éltek meg, egyrészt veremházaikban, másrészt szétszedhető és órákon belül összeszerelhető jurtáikban. A házak alapterülete sehol sem haladta meg a 16 m2

-t. Ennél több a parasztoknak sem jutott, sem a Földközi-tenger fátlan partjai mentén, sem kontinentális erdők övében vagy az északi fenyvesekben. Nyomorúságos kalyibákban éltek a Kelet-Európai földművesek. Fenntartásukat a halászat és a vadfogás legalább olyan mértékben biztosította, mint a növénytermesztés vagy háziállataik haszna. A prehistóriában a gazdálkodás nem tudta tartós megtelepedésre bírni őket, vándoroltak ők is, ha nem is olyan gyakran váltogatva megélhetésük színtereit, mint a nomád pásztorok. Bár a kemencét a kontinens területén sehol sem tudták volna nélkülözni, de ez a berendezés Kelet-Európában játszotta a legnagyobb szerepet a hagyományos kultúrájú társadalmak életében. Az erdőövben (bármilyen technikával) épült házakban a lakótér közepén tapasztották össze kemencéjüket. Ennek hiányában szabadon égett a tűz. És mind a két esetben terjengett a füst. Szalmaágyon aludtak. Ahogy még Arany János is tudta: "földre hintik a zizegő szalmát" vagy fűz-, gyékény-, szalmafonatú dikókat ácsoltak maguknak. (Ilyen alkalmatosságokat a neolitikum óta használtak.) Nem volt ágyiruhájuk. Ritkán tisztálkodva gyakorta megesett, hogy eltetvesedtek. Még csak kényelmesen sem laktak. Alacsony asztaluk lapja nem volt 0.7 m-nél magasabban. Mellékuporodtak vagy gyalogszékekre ültek. (Ezt a szokást a cipészműhelyekben őrizték meg.) Volt egy ácsolt technikával készült ládájuk, amelyben féltettebb értékeiket (pl. hímzések, ékszerek stb.) tartották és ugyanazzal a módszerrel, ahogyan a ládát megcsinálták, fabrikáltak, bölcsőt is. A teknő-szerű al-