Századok – 2000
MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951
976 HOFFMANN TAMÁS a távolabbi és magasabban fekvő erdei tisztásokra terelték, ahol egész nyáron át őrizték jószágaikat. Régi gyakorlat lehetett. Az ok valószínűleg az, hogy az emberek, féltve az állatvagyont, menekültek a szűnyogok és más bogarak milliárdjainak csípéseitől, amint ez Eurázsiában mindenütt szokásos a nyájakat tartók körében. Minél magasabbra mentek nyáron, annál később sarjadt a fű, vándorlásaikat a takarmánybázis szabályozta. A svéd sagak is ezt az életmódot tükrözik. A parasztok — a középkort követően — az erdei tisztásokon a karámok helyett istállókat kezdtek építeni. Néhány legény ki is települt a szállásra. Ekkor már olyan tehenészeteket létesítettek, mint kollégáik az Alpokban. A rendszer — magától értetődően — újabb erőfeszítéseket követelt tőlük. A svédek és a norvégok nem csekély fáradtsággal tartották fenn téli és nyári szállásaikat, hiszen a kiegészítő gazdaságokat olykor több napi járóföldre telepítették lakóhelyüktől. Minden épületet és kerítést gerendákból ácsoltak. A tartósan lakott eredeti településeken, ahol nyaranta öregek, nők és gyerekek éltek, kőalapokra fektetették a fatörzseket, sőt a 18. század óta kőből rakták a lakóház — télen át mindig fűtött helyiségeinek — falait. Mindent megtettek, hogy ott, ahol tartós lakás céljára építik a házukat, dacoljanak az elemi erőkkel. A szállásokon beérték fenyőfából ácsolt ólakkal és kalyibákkal meg karámokkal. így éltek a norvég fjordokban, illetve a hegyekben, másrészt a Bottin-öböl mellett és Norrland erdőlakói is. Voltaképpen mindenütt fenntartották a nomádok állattartására emlékeztető hagyományaikat. A norvégok zöme őrizte meg, néhol napjainkig, a kétlakiságot. Többségük ugyan már a középkorban fjordok partján lakott vagy délen és délkeleten a tengerparton szántogatva a keveset termő homokot, de mindannyiuknak voltak szállásaik a hegyek között. A mezőgazdaságon kívül halászattal biztosították élelmezésüket. Tulajdonképpen nem pásztorok, inkább tanyasi paraszt-halászok voltak. Házaik az előbbiekhez hasonló gerendaácsolatok. A hegyi tehenészeteken az istállókat ők is fenyőtörzsekből rótták össze. Végeredményben aligha kétséges, hogy ennek az építészeti és gazdálkodási kultűrának a gyökerei szintén a prehistória talajából szívták éltető nedveiket. Számos — régészetileg jól értékelhető — leletegyüttesből kiemelkednek Vallhagar tanyacsoportjának maradványai Gotland szigetén a római korból és az azt követő századokból. A tanyacsoportokban egyidejűleg 25-40 fő élt együtt. Ok is gerendaházakat ácsoltak. A morénaköveket kis szántóföldjeik mezsgyéire rakták. Nem jöttek még rá arra, hogy az épület nem omlik össze, tovább áll, ha nem rothadnak szét a talajjal érintkező gerendái, ha kőlábazatra fektetik a fenyőtörzseket. A gerendák egyelőre a földön feküdtek. Epületeiket ismerjük az Északi-tenger mellékéről is. A háztípus — az ásatások leleteiből ítélve — Északnyugat-Európa síkságán a vaskor óta szokványos látvány lehetett. Csarnokházakat építettek. A Rajna felső folyamszakaszán és a Német Síkságon ezidőtájt emelt — zömmel cölöpökből ácsolt — csarnokházakban a követ csak a lakókonyha járófelületére (ahol tűz is égett) és az állatok állásai közötti folyosó borítására használták, nem pedig a falak alapozására. A jószág (a marha) volt a legfőbb érték. Már a gotlandi parasztok is nyaranta kiköltöztek állataikkal téli szállásukról és az erdei tisztásokat legeltették.
