Századok – 1999

Történeti irodalom - Pálffy Géza: A pápai vár felszabadításának négyszáz éves emlékezete 1597–1997 (Ism.: Sahin Tóth Péter) III/636

637 TÖRTÉNETI IRODALOM milyen katonai és pénzügyi reformjavaslatokat szültek. Ezek illusztrálására Zacharias Geizkofler birodalmi fillérmester 1597 elején Rudolf császárhoz intézett jelentését idézi, amelyben szinte minden, a 16. század végi magyarországi török elleni hadviseléssel kapcsolatos probléma (hadvezetés, hadianyag- és élelemellátás, logisztika, hírszerzés és katonai fegyelem) terítékre került. Geizkofler javaslatainak bemutatása után az 1597. évi hadjárat haditervéről folyó viták első fordulójáról kapunk információkat. Megtudjuk, hogy alapvetően két párt állt egymással szemben. A Miksa főherceg és Károly burgaui őrgróf körül tömörülő „német" főtisztek Bécs védelmét tartották szem előtt, esetleg Győr ostromát vélték elképzelhetőnek. Ezzel szemben a magyar tanácsosok az ellenséges területre való benyomulást, Buda ostromát sürgették. Véleményüket az utóbb a hadjáratban a pápai segélycsapatokat vezénylő Gianfrancesco Aldobrandini és Zacharias Geizkofler is támogatták. Február-márciusban kezdődtek meg a hadjárat előkészületei. Rudolf császár és király sorra fordult egyes országai és tartományai rendi gyűléseihez a háborúhoz szükséges pénz, katona, élelem és szállítóeszközök megajánlását kérve. A rendek a kért összegek és szolgáltatások jelentős részét magukra is vállalták, noha Alsó-Ausztriát abban a pillanatban sokkal inkább foglalkoztatta a tartományban kirobbant parasztfelkelés leverése, mint a török elleni háború folytatása. A szerző azt is részletesen bemutatja, mekkora létszámú katonaság kiállításához járultak hozzá az egyes birodalmi kerületek, illetve kitér a külföldi hatalmak, így a Szentszék és a spanyol király által felajánlott segítség nagyságára és természetére. Ezután a hadjárat — mint mondja — meglehetősen késve kinevezett parancsnoki karának bemutatására tér rá. Míg a főhadparancsnokul és főtábormesterül kinevezett Miksa főherceg, illetve Károly burgaui herceg hadvezéri képességeiről és rátermettségéről kritikusan nyilatkozik, addig velük ellentétben a stáb többi tagjáról (Giorgio Basta, Ruprecht von Eggenberg, Zacharias Geizkofler, Hermann Christoph von Rusworm stb.) kijelenti, hogy „szinte kivétel nélkül tapasztalt katona, vagy kiváló szakember volt". Pálffy ezzel kapcsolatos fejtegetéseinek külön erénye, hogy a hadseregszervezés folyamatát elemezve — feltehetően maradandó eredménnyel — vállalkozott a központi katonai stáb és hivatalok magyar terminológiájának kidolgozására is. A korábbi álláspontok ismételt összecsapását hozó 1597. június 30-i bécsi haditanácskozás lefolyásának ismertetése során meggyőzően bizonyítja, hogy a pápai hadjárat voltaképpen „pótcselekvés", kompromisszum volt a két, fentebb ismertetett álláspont között, amennyiben egy ellenséges vár visszavételével kecsegtető támadó hadművelet volt, ugyanakkor komolyabb kockázattal nem járt, így Bécs védelmét sem veszélyeztette. Igaz, érvel a szerző, Pápa visszavételének önmagában különösebb hadászati jelentősége nem volt, hiszen egy Buda, vagy egy Győr elleni sikeres ostrom után „automatikusan" keresztény kézre került volna. A vállalkozás leginkább Nádasdy Ferenc érdekeit szolgálta, ugyanis a végvár visszaszerzése megszüntette volna birtokai három éve tartó közvetlen fenyegetettségét és pusztulását. A hadjárat fő kockázata nem is annyira katonai, mint inkább logisztikai természetű problémákban rejlett. A Dunától eltávolodva ugyanis mérhetetlenül megnehezült a sereg ellátása, ami azzal fenyegetett, hogy az ostrom teljesen elhasználja, szétzülleszti a sereget. A hadicél feletti végső vita és kimenetele összefoglalása után a szerző a különböző égtájak felől általában Bécs érintésével az óvári táborba érkező osztrák, német, olasz, vallon, francia és lotharingiai, illetve magyar csapatok gyülekezésének részleteiről és nehézségeiről tájékoztat. Az utolsó alfejezet foglalkozik magával az augusztus 13-a és 20-a között lezajlott pápai ostrommal. Pálffy a leghitelesebbnek tűnő források alapján állapítja meg az ostromló sereg létszámát, katonáinak nemzetiségi megoszlását, valamint tüzérségének erejét és összetételét. Ezt követi a táborverés, az ostromműveletek és az augusztus 19-i döntő roham részletes bemutatása. Ezután az oszmán helyőrség kapitulációját és a kivonulása körüli véres incidensek részleteit ismerhetjük meg. A fejezetet a visszafoglalt erősség helyőrségének újjászervezéséről és az újjáépítés megindulásáról tájékoztató adatok zárják. A tanulmány pedig egy rövid, a vár és a város 17. századi történetére, főként az 1600. évi nevezetes pápai „vallon lázadásra" kitekintő epilógussal végződik. Pálffy Géza végül így vonja meg az expedíció mérlegét: amitől ellenzői tartottak, bekövetkezett. A pápai vállalkozás szétzilálta a keresztény sereget, amely a hadiidény hátralevő részében már nem tudott hatékony akciókat kezdeményezni. Pápa visszafoglalása ugyan kétségtelenül sikernek számított, de szinte semmit sem változtatott a szembenálló felek stratégiai helyzetén. A hadjárat viszont ismét kimutatta, hogy a császári hadvezetés és adminisztráció „képtelen megbirkózni a hadsereg időben történő összetoborzásának és megfelelő ellátásának valóban komoly szervezési tapasztalatokat és előkészítést megkövetelő feladataival". Ezek a problémák a háború végéig