Századok – 1999
Közlemények - Szegedi László: A rendszerezés és a meghatározás lehetőségei a címertanban I/145
170 SZEGEDI LÁSZLÓ geometriája. Mi azonban helyesebbnek tartjuk a fő címerábra metafizikája kifejezést. Ha ugyanis a szarufa nem lenne ennyire hegyes szögű, az egyszarvúak esetleg nem ágaskodó, hanem járó helyzetben lennének. Az egyik címerábra helyzete tehát meghatározza a többiét, s ebből alakul ki az összkép, a címerek metafizikája, mely nem tudatos kompozíció, de követ bizonyos esztétikai megfontolásokat. A fenti példából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az azonos borítású alapon (a morfogenetikus szemléletmód és a logikus megfontolások alapján) a címermezőben elhelyezkedő szarufa, más mesteralak (illetve címerkép) nem osztott, hanem osztatlan pajzsot hoz létre. A címer megrajzolásakor valószínűleg csak azt tudták, hogy a kék alapra a szarufa mellé valahány egyszarvút is fel akarnak helyezni. A szarufa, geometriája miatt, egyrészt ennyi egyszarvú ábrázolását követeli meg (egy, vagy három egyszarvú nem lenne esztétikus), illetve teszi lehetővé (több nem férne el a pajzsban úgy, hogy felismerhetők maradjanak), miközben a szabad hely és az egyszarvúak száma determinálja azok nagyságát is. Megállapíthatjuk tehát, hogy a címerpajzson látható díszítés egyrészt a tulajdonost szimbolizáló igény hatására keletkezik (pl. az ún. „beszélő címerek", a mesterségek szimbólumai a pajzson, a város folyójának szimbolizálása stb.), másrészt a címerábrák metafizikája eredményezi azokat (a helyzet vagy póz, a nagyság, a címerábrák száma, az emberi percepciós képességek határa stb.) Ha pl. a Stummer család címerében (11. ábra) nem sarkos pólya (kettős szarufa) lenne, hanem pl. cölöp, a kard valószínűleg nem fekvő, hanem álló helyzetben volna, ami dokumentálja másodlagos pozícióját a fő címerábrához (honourable ordinary), annak pózához viszonyítva. Ha a kard kisebb volna, több is elférne belőle az adott pajzsrészben. A mellék-címerábrák jegyeit ezenkívül a fő címerábra külön jegyei is meghatározzák. A képen látható sarkos pólyára ugyanis az adott módon pontosan három madár (rigó) helyezhető el a legesztétikusabban. Megfontolásainkat a morfogenetikus elv mellett a másik arisztotelészi vizsgálati módszerrel, az analitikus vagy diakrónikus elvvel is kiegészíthetjük. Heraldikai szinten ennek eszköze a historizálás. Jó példája a diakrónikus elvnek Kassa címerének történeti átalakulása (12. ábra), mely a bővítések során egyszerű címerből osztottá fejlődött. Az eredeti, 1369-es címeradomány szerint a város címere vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzs (Árpádok), mely fölött három arany liliom van kék pajzsfőben (Anjouk). 1502-ben II. Ulászló király ezt a címert kibővítette egy kék pajzstalppal, melyben arannyal és vörössel hasított harántpólya és három arany liliom látható (Candalei Anna királyné címeréből), a vágott pajzsmezőt pedig hasítással, a hasított lengyel sasnak (Piastok) az osztóvonalra helyezésével megfelezték. Ezen címer diakrónikus vizsgálata több tanulsággal is szolgál. Először is megállapíthatjuk, hogy a pajzsfő és a pajzstalp nem külön címermezők (EGY:3a), mert mesteralak értékben szerepelnek, miként mesteralak volt az eredeti, 1369-es címeradomány pajzsfője is. A pajzsfőt (majd annak mintájára a pajzstalpat) eredetileg valószínűleg nem külön pajzsmezőként hozták létre, hanem olyan felületként, melyekre különféle megkülönböztető jegyeket, mellékjegyeket, kitüntetéseket, a címerbővítés különféle elemeit helyezhették el. így pl. a 12. és 15. század közt fennálló itáliai, pápapárti guelf párt jelvénye (Capo d'Angido) kék pajzsfőben három arany liliom volt (mint Kassa
