Századok – 1999

Tanulmányok - Tóth Endre: Szent Adorján és Zalavár I/3

4 TÓTH ENDRE A keresztény közösségek megjelenésétől, majd az önálló (nem a lakóházakból átalakított) templomok építésétől — azaz a 4. századtól— kezdve a dunántúli keresztény népesség folyamatosságának fontos bizonyítékát a szenttisztelet továbbélése jelentené. A templomvédőszentek fennmaradása a keresztény közösségek folyamatosságát jelzi. Az „őslakosság" továbbélése Pannoniában jól minősíthető a templomvédőszentek felettébb gyér fennmaradásával. Ez ugyan nem zárja ki a lakosság továbbélését, de meggyőzően mutatja, hogy a keresztények egyházközösségben alig néhány helyen élhették meg a magyar honfoglalást. Azaz nem közösségek maradtak meg zárt csoportokban, hanem legfeljebb szórvány népesség. A zalavári szent Adóiján templom nem vethető össze a római-kori szenttisztelet néhány továbbélés-példájával. Szent Demeter a hely — Sirmium — szentje volt, nemkülönben Ireneus is (Szenternye apátsága). Mindkét település az egykori római tartomány déli szélén fekszik, ahol a leginkább tételezhető fel a honfoglalás előtti lakosság fennmaradása és ezáltal a vallási továbbélés valamilyen formája. Kérdezhető: milyen fokú lakosság továbbélésről beszélhetünk, ha a helynév — Sirmium — eltűnt (ugyanakkor azonban tájnévvé vált) és a patrocinium maradt meg? A névváltozásnak ez a módja jól összevethető Serdica nevének megváltozásával: a patinás név a templomszent alapján változott át Szófiára. Noha írott forrás nem maradt róla, a 9. századi sabariai templom Szent Márton titulusa sem enyészett el: a régészeti feltárás a templom helyén nemcsak a 11-12. századi, félköríves záródású templomot igazolta, hanem egy korábbi fatemplomot és karoling temetkezéseket6

. 860-ban Sabariát civitcisnak nevezik: a megjelölés működő templom nélkül nem képzelhető el. Márton sabariai kultusza ottani születése és a településnév folyamatossága miatt több, mint valószínű7

. Megkönnyítette, hogy Márton a koraközépkor óta a keresztény világban elterjedt tiszteletnek örvendett, és a Sabaria helynév ismeretét Sulpicius Severus életrajza, a mise- és breviárium-olvasmányok egyaránt ismertté tették és életben tartották. A középkori magyar templomvédőszentek megoszlása egysíkúbb, mint a korabeli nyugateurópai országokban: a legnépszerűbb római szentek vannak többségben. E-gyesek esetében a gyakoriság szembetűnő: Szűz Mária, Péter apostol, Mihály arkangyal, György, Lőrinc, Kozma-Damján vértanúk, Márton és Miklós — sorolhatnánk tovább — tiszteletére templomok százai épültek a középkori Magyarországon. Jóval ritkább a Kelemen, Pantaleon, Demeter, Lambert, Gál, Vid, Ulrik stb. patrocinium. Ennek oka egyrészt az, hogy a nyugat-európai országok mintegy 5-600 éves keresztény múltat tudtak maguk mögött akkor, amikor a hazai egyházszervezet megalakult, és megkezdődtek a templomépítések. Demeter és Ireneus kivételével a helyi keresztény vértanúk tisztelete nem maradt fenn, és a 600 év folyamán a szenttiszteletben beeset a Kárpát-medence történetében, amikor egy több évtizedes tévedés szinte megváltoztathatatlan. Ilyen Dacia nyugati határa is, amelyet a Tiszánál és a Marosnál tételeznek fel. A Maros menti szórványos római leletek, akár őrtornyok is a Kalocsa térségéből kiinduló, a Maros mellett vezető, Dáciát Pannoniával összekötő út leletei. Mégis, az Erdély történetében és a História könyvtár atlaszában közölt térképek ellenére, a hazai tankönyvekben és történelmet népszerűsítő atlaszokban és térképeken Dácia nyugaton a Tiszáig, északon a Marosig terjed, a Karoling Birodalom legkeletibb határa pedig szintén a Duna. 6 Kiss Gábor-Tóth Endre: A szombathelyi Szent Márton templom régészeti kutatása 1984-1992, ComArchHung 1993, 175-198. 7 Kiss Gábor-Tóth Endre-Zágorhidy Czigány Balázs: Savaria-Szombathely története 1526-ig, Szombathely 1998.