Századok – 1999
Tanulmányok - Csapó Csaba: Csendőrség és közigazgatás (1881–1914) III/497
CSENDŐRSÉG ÉS KÖZIGAZGATÁS (1881-1914) 503 A választásokra és az elmúlt évtizedekre célzott Orbán Balázs is: „Azon, hogy belügyminister úr siet Bach ezen — a nemzet által száműzött — intézményét visszaállítani, egy cseppet sem csodálkozom, ismerve a hatalomhoz való szívós ragaszkodását, központosító hajlamait és azt, hogy a választások közelednek."2 6 A mérsékelt ellenzéki és így viszonylag „kényelmes helyzetben" lévő Szilágyi Dezső azon ritka kivételek közé tartozott, aki megengedhette magának a törvény általános elfogadását. Ugyanakkor kiemelkedő jogi ismeretei, intelligenciája és — ebben az esetben minden érzelmi elemet nélkülöző — vitakészsége révén képes volt a törvény hibáira is rámutatni. A készülő rendőrségi törvénnyel összehasonlítva kifejtette a javaslat garanciális hiányosságait. A törvény csak a kereteket teremti meg, amelyen belül a belügyminiszter aztán tetszése szerint állapíthatja meg a különféle szabályozókat, amelyek természetszerűleg országos hatáskörúek lesznek. Részletesebb tájékoztatás hiányában nem tartotta elképzelhetőnek a közigazgatási hatóságok és a csendőrség hatékony együttműködését. Az 1881. évi III. tc. talán legfontosabb rendelkezése — az Erdélyben már eddig is alkalmazott — kettős alárendeltség meghatározása volt. A tisztek és a legénység személyi, fegyelmi és előléptetési ügyekben a honvédelmi miniszter, a szolgálattal kapcsolatos ügyekben a belügyminiszter alárendeltségébe kerültek. A mindkét területet érintő „szervezeti és szolgálati utasítás" kiadásához és a tisztek kinevezéséhez mindkettőjük véleményének egyeznie kellett, de ezt az elvet alkalmazták a felszerelés és fegyverzet kérdésében is. Az alkalmazhatóság tekintetében egyértelműen a belügyminiszter hatáskörének, mint a közigazgatás legmagasabb rangú vezetőjének illetékességét kell kiemelnünk. A törvény egyértelművé tette, hogy a szolgálat tekintetében az irányítást a polgári hatóság magának tartja fenn és ebben a tekintetben mellékesnek — vagy kevésbé fontosnak — tekinthető a hatalmi pólus másik felét elfoglaló honvédelmi miniszter. Az ő hatalma érdekes módon inkább a csendőrökre, mint a velük szembenálló személyekre lehetett hatással, mert a csendőröket fegyelmi és bűnügyekben a szigorúbb katonai törvényeknek rendelték alá, míg a honvédelmi miniszternek a polgári lakosság és a hatóságok irányában semmiféle intézkedési joga nem volt. A csendőrt katona mivoltában egyedül a katonai őröket megillető, szigorúbb büntetéssel járó törvények és rendeletek védték. Ebből következően a kettős hatalomgyakorlás elve a közbiztonsági szolgálatban kiegyensúlyozó szerepet töltött be és elméletileg inkább szolgálta a polgári lakosság, mint az egyes csendőrök érdekét. (Az más kérdés, hogy a törvény vitája kapcsán elhangzott képviselői félelmeknek egy része — a katonai bíróságok polgári hatóságok általi ellenőrizhetetlenségével kapcsolatban — később beigazolást nyert.) A törvény másik fontos alaptételének tekinthető, hogy a mai értelemben vett rendőri szolgálatról és nem a rendőri hatalom gyakorlásáról szól, tehát ebben a tekintetben lényegében érintetlenül hagyja a közigazgatási hatóságok ezirányú jogosítványait. Intézkedési jogkörük annyiban változott, hogy most már legfelsőbb parancsadó szervként megjelent a belügyminiszter, akit ekkor — és később még több alkalommal — a miniszterelnök személyesített meg. Nem véletlenül hang-26 Uo. 162.
