Századok – 1999

Történeti irodalom - Az Anjou-kori oklevéltárról (Ism.: Tóth Ildikó) I/207

208 TÖRTÉNETI IRODALOM 208 van szó, melynek nagy részét már a 19. században kiadták, s a gyűjteményeket e században Szentpétery Imre, Borsa Iván és Györffy György munkássága gazdagította. A 14. század elejétől, vagyis az oklevelezés tömegessé válásától a forráskiadás helyzete egyre inkább romlik, az iratanyag megsokszorozódása szinte lehetetlen helyzet elé állítja az Anjou-, a Zsigmond-, a Hunyadi- és a Jagelló-kor kutatóit. Az Árpád-kori tízezerről csak az Anjouk idejére kb. hatvanezerre nő az oklevelek száma, és ez az adatmennyiség a későbbi időszakokban tovább emelkedik. Míg a múlt században még tettek kísérletet a nagy korszakok forráskutatásánál valamiféle kiegyenlítettség érzékeltetésére, addig az 1920-as évektől kezdődően a forráskiadásban törés következett be, a korábbi nagy vállalkozások befejezetlenül maradtak, vagy például a Zsigmond-kor esetében a megindult feldolgozás hosszú ideig nem juthatott el a közzétételig. A forráskiadás helyzetének háttérbe szorulása a szellemtörténeti irányzat idején kezdődött, ám ezt a tendenciát a korai marxista történetírás mélyítette el. Középkori kútfők publikálásáért nem lehetett tudományos fokozatot szerezni, ennek a tevékenységnek nem volt presztízse, a történettudomány szolgálóleányának tekintették. Ugyanakkor felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai számára a latin nyelv ismerete már nem volt evidens, egyre bizonytalanabbá vált az utánpótlás nevelése, a források és a feldolgozók között egyre mélyült a szakadék. Az 50-es évek kiadványai, Kumorovitz L. Bernát, Mályusz Elemér, Borsa Iván művei csak annak köszönhették megjelenésüket, hogy e megtűrt státusú tudósok forrásfeltáró publikációikkal nem fenyegették az uralkodó ideológiát. A helyzet akkor változott meg, amikor a magyar történettudomány lazított politikai kötődésén. A 60-as években és később egyetemet végzett történésznemzedékek új problémaérzékenységgel jelentkeztek, szakmailag igényes publikációikat széles körű levéltári kutatásaikra alapozták. A történettudomány legfelsőbb szerveinek, irányítóinak is feltűnt, hogy a középkori forráskiadás tekintetében óriási a lemaradásunk a szomszéd országokhoz képest is. A horvátok legnagyobb oklevélkiadó vállalkozása a 20. század elején kezdődött. Smiciklas nevével fémjelzett okmánytáruk egyes kötetei 1934-ig jelentek meg, majd a munkálatok rövid intermezzo után az 1960-70-es években folytatódtak, jelenleg az Anjou-kor végénél tartanak. A romániai oklevélkiadást egyrészt a Documenta Romániáé Historica kötetei, másrészt az erdélyi szászok a századfordulón beindult és napjainkban is folytatódó sorozata reprezentálja. Ez utóbbi már a 15. századig jutott el az anyag publikálásában. A Burgenlandi Okmánytár kötetei 1955-től jelentek meg. A szlovák oklevélkiadás az 1970-es évektől indult meg a Codex Diplomaticus et Epistolaris Slovaciae, illetve a Szlovák Oklevéltár Anjou-kori regesztráriumának sorozatával. Az Anjou-kor tekintetében különösképp lehangoló volt a helyzet. A korszak kutatása már a 19. században háttérbe szorult: nemzeti szempontból az Árpád-, és a Hunyadi-kor izgalmasabbnak tűnt, az előbbi esetében erősítette ezt a kezdeteknek kijáró természetes érdeklődés, amit a források csekély száma és magas feldolgozottsági foka csak erősített. A századfordulón ugyanakkor szinte csak Pór Antal foglalkozott mélyrehatóan az Anjouk időszakának egészével. A múlt században kezdődött az Anjou-kori oklevelek szisztematikus kiadása. 1878-tól 1920-ig jelentek meg az Anjoukori Okmánytár kötetei. Sajnálatos módon a fentebb ismertetett okok miatt a vállalkozás félbeszakadt, az utolsó kötet 1359 márciusával zárult. Mivel a kötetek megjelenésének idején már számos forráskiadványban olvasni lehetett a korszak okleveleiből — leginkább Fejér György Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis címmel kiadott több mint negyven kötetes okmánytárának sok kötete tartalmaz a korra vonatkozó kútfőket —, csak az addig kiadatlanokat közölték részben teljes szöveggel, részben kivonatosan. Az Anjou-kornak a magyar középkoron belül leginkább elhanyagolt helyzete, továbbá Mályusz Elemér szorgalmazása adta Kristó professzornak és munkatársainak a döntő impulzust, hogy a korszak teljes kiadott és kiadatlan okleveles anyagát időrendben, magyar nyelven kivonatolva, kritikai jegyzetekkel és kiadásra való utalásokkal ellátva megjelentessék. A közös munkát az tette lehetővé, hogy a szegedi József Attila Tudományegyetem berkein belül az 1970-es évektől kezdődően létrejöhetett egy középkor iránt fogékony alkotógárda, mely Kristó Gyula tudományos és oktató-nevelő munkájának köszönhetően többgenerációs iskolát hozott létre, amely mai formájában — a Korai Magyar Történeti Lexikont és több, sorozatba rendezett monográfiát, forrásgyűjteményt is gondozó — Szegedi Középkorász Műhelyként tevékenykedik. A 80-as évek elejétől az intézményes keretek is lehetővé tették, hogy tehetséges tanítványai a szegedi egyetemen, illetve a Csongrád Megyei Levéltárban állásba kerüljenek. Az Anjou-kori oklevéltár eddig megjelent köteteinek szerzői közül ide tartozik Blazovich László és Géczi Lajos mint az idősebb generáció, Almási Tibor pedig mint az ifjabb nemzedék tagja. Ugyanakkor a szegedi