Századok – 1999

Történeti irodalom - Erdélyi okmánytár (Ism.: Szovák Kornél) I/190

TÖRTÉNETI IRODALOM 193 betekintést engedő, az alvajda helyettesétől kiadott diplomát (eszerint az alvajda az ügyek intézésének megkönnyítésére helyettesénél hagyta a pecsétjét 479. sz.), a nemesi megye működésének megindulását mutató forrást (499. sz.), de olvashatunk az Erdélyország által kirendelt társbírákról (479. sz:) is, s a sort végtelenül folytathatnánk tovább. Természetszerűleg bekerültek a gyűjteménybe az Arpád-kor híres és közismert darabjai: az állítólagos Kálmán-notícia (6. sz., itt érdemes lett volna megemlíteni, hogy az „episcopus" szó konjektúra eredménye!), a Betlehem párizsi diák halála kapcsán keletkezett levelezés (15-16. sz., megjegyezhető, hogy Betlehem származásával kapcsolatban a régibb irodalom jó okkal fogta gyanúba a Rátót nemzetséget), III. Béla jövedelem-összeírása (17. sz.), Iohannes Latinus kiváltságlevele (30. sz.), az Andreanum (132. sz., itt az apparátusból kimaradt Nagy Gábor [egyébként sok helyütt hibás] fordítása: Magyar középkor. A államalapítástól Mohácsig [Forrásgyűjtemény]. Összeáll.: Nagy G. Bp. 1995, 183-184.), a beregi egyezmény (168. sz.), az első nyomtatásban megjelent magyar érdekű oklevél (190. sz.), IV Bélának az erdélyi püspök postulációja kapcsán a pápához intézett levele (199. sz.), a Rátótok hamis osztálylevele (402. sz., ez legvalószínűbben 1324 táján készült), Lodomér érsek egyik párizsi levele (436. sz.), az 1291. és az 1298. évi törvény (470. és 571. sz., ezeknél hiányoljuk Szilágyi Loránd forrásgyűjteményének az említését Árpád-kori törvények. [Kézirat] Bp. 31964, 89-96, 96-106.), Morosini Albertino honfiusító oklevele (570. sz.), hogy csak a legközismertebbekre szorítkozzunk. Igazi diplomatikai ritkaság is található a kötetben: keretes átírás helyett a nyugat-európai gyakorlathoz közelebb álló záradékos (521. sz.), hiteleshelyi vagy közjegyzői oklevél helyett egyházi személyek által megpecsételt magánoklevél (534. sz.). A névtan érdeklődésére tarthatnak számot a szolganevek (354. sz.) és az Olivantus szerzetesnév (564. sz.). Egyszóval a kötetben minden tudományterület művelője megtalálhatja az őt érdeklő forráscsoportot. A közölt források eredeti nyelvének spektruma a latin és a német (307. sz.). A kiadványba bekerültek a hiteles oklevelek mellett a gyanús és hamis oklevelek egyaránt, de még Kemény József hamisítványai is, természetesen szembetűnően megkülönböztetve a hitelesektől. Az előszó ugyan leszögezi, mit ért történeti Erdélyen (30. o.), ennél azonban jóval többet kapunk: bekerültek a gyűjteménybe a Kunországra, Moldvára, Szerémségre, Macsóra vagy Máramarosra vonatkozó regeszták is, vélhetőleg szinte teljes számban (145., 148-151.,153-155., 159., 169., 171-173., 205., 308., 522. sz.). Az adat felvételéhez a területre közvetlenül vonatkozó oklevelek mellett elegendő volt az erdélyi kedvezményezett vagy egy erdélyi tisztségviselő említése (326., 530. sz.) csakúgy mint a királyi tartózkodási hely megadása (454. sz.). A terület egykori viszonyaira közvetlenül adatokkal szolgáló adománylevelekből a határjárások teljes szövegben kerültek a kutatók kezébe, nagyban megkönnyítve ezzel a használatot, érdemes lett volna azonban a magyar és a latin szövegeket tipográfiailag megkülönböztetni. A forráskiadás nem csak azért hálátlan feladat, mert az emberélet határain kívül hozza többnyire gyümölcseit, hanem azért is, mert az ismertető könnyen talál kifogásolni valót, amelynek a súlya persze messze sem vetekedhet a forráskiadvány értékeivel. Ilyenek természetszerűleg a jelen kötetbe is kerültek. Következetlennek tartjuk többek között a helynévhasználatot. Erdélyre a latin Ultra- és Transsilvanus fordításaként az erdélyi, erdőntúli, erdélyrészi (?) (a partes ez esetben 'vidék' jelentésű!) alakok szerepelnek következetlenül (30., 132., 139., 188., 190. sz. stb.). Nem éppen felhasználóbarát az a tény, hogy a regeszták megőrizték az eredeti helynévi alakokat, s a mai helynév csak a mutató segítségével állapítható meg. A Geur-i püspök a mutatóba se került be (142. sz.), ott csak Geurinummsi találkozhatunk, másutt győri püspökről olvasunk (248. sz.). Egyazon oklevélben szerepelnek modern alakok és történetiek egymás mellett (pl. 142. sz. Lilienfeld, Egres, Kerc neve, mellettük zárójelben az eredeti alak). A veszprémi püspök nevéből a Vesprim mint történeti alak lexikalizálódik a mutatóban, holott ez csak egy, a Vesprimiensis melléknévből kikövetkeztetett (a nyelvészek által „csillagosnak" nevezett) alak (144. sz.). Egyazon méltóságsoron belül szerepel esztergomi, kalocsai, pécsi főpap és Wesprim-i püspök (miért nem szerepel soha Strigonium-i érsek?). Az eljárás mindenesetre magyarázatot kívánt volna. Az átiratokból ismert helynévi variánsok döntött vonalas megadása indokolt a regesztaszövegben, nehezebben tekinthető elfogadhatónak egy latin kivonatban (230., 562. sz.). Nem következetes a diplomatikai minősítés sem: a „belefoglalva" kifejezés egyaránt vonatkozik tartalmi (292., 294., 299., 303. sz.) és teljes szövegű átírásra (387., 388., 398., 475., 486., 487., 548. 551., 600. sz.). A szöveg valós hagyományozódása csak az átiratok fellapozása segítségével állapítható meg, az állítólagos Kálmán-kori notícia kapcsán csak a 147. sz. fellapozása után tudjuk meg, hogy II. András oklevele csak IV Béla átiratában maradt meg, az meg (211. sz.) csak Báthori Gáboréban (ugyanígy 251/408., 208/255., 169/256., 275/318. sz. stb.), máskor meg a teljes hagyománytörténet szerepel az apparátusban (217., 272.,