Századok – 1999

Történeti irodalom - Erdélyi okmánytár (Ism.: Szovák Kornél) I/190

TÖRTÉNETI IRODALOM 191 professzor azt a tényt, hogy a középkori Erdély nem képvisel önálló írásterületet (miként azt a szlovákiai kutatás, elsősorban is Richard Marsina a Felvidék kapcsán oly gyakorta hangsúlyozza a kedvezményezett oklevélkiállításban játszott szerepének kiemelésével), hanem „írásbelisége szerves része az országosnak" (7. o.). Ennek az írásbeliségnek legkorábbi önálló és vitathatatlanul hiteles emléke a gyulafehérvári káptalan 1231. évből hagyományozódott oklevele. Az egyházi oklevéladót időrendben a terület világi kormányzójának kancelláriája követi 1248-tól, majd a városi 1268-tól és 1280-tól. A szerző mintegy 30-35 000 darabra becsüli előzetesen azt az oklevélszámot, mely eredeti, átirat vagy említés formájában maradt ránk, s melyet az idők során a most induló sorozatnak fel kell majd dolgoznia. Ennek kapcsán megismétli Mályusz Elemér híres tételét: ez a mennyiség „nem akkora, hogy közzétételével ne lehetne megbirkózni, de elég gazdag ahhoz, hogy feltárása" megérje a fáradságot (11. o.). Az ezt követő fejezetek hiánypótlók a magyarországi szakirodalomban, hisz elsőként foglalják össze az erdélyi forráskutatás történetét, azt az erőfeszítést, melyet magyar, szász és román kutatók fejtettek ki közös hazájuk történetének alaposabb megismerése érdekében. A sort természetesen a Váradi Regestrum 1550. évi kolozsvári kiadásával nyitja a szerző, majd korábbi historiográfiai alapokon számba veszi a jezsuiták és az erdélyi szászok munkásságát. Vonatkozó irodalom hiányában az erdélyi magyar és román forráskutatás összefoglalásánál Jakó Zsigmond mondhatni úttörő munkát végez (15-30)., A jövő útja" című fejezetben azokat az elveket fejti azután ki, melyek alapján jelen kötet megszületett (30-32. o.). Ehelyütt figyelmet érdemel a formaválasztás (regeszta-forma) indoklása, mivel egyre gyakrabban merülnek fel kételyek ezzel a forrásközlési módszerrel szemben (ld. Mályusz Elemér önkritikus szavait idézve Solymosi L. ismertetésében a Zsigmondkori Oklevéltár új köteteiről: Levéltári Közlemények 67 [1996] 162. o.). Nehezen tartom elfogadhatónak azt az érvet, miszerint a hivatásos történészek körében is visszaszorulóban lévő latin nyelvismeret problémáját magyar nyelvű kivonatok közzétételével kellene orvosolnunk, hisz egy-egy „Translations for historians" címet viselő sorozat az angolszász világban is a szakmai színvonal és a történeti műveltség zuhanását idézte elő. A mai átlagos történeti érdeklődés pedig aligha hatol a forráskiadványok mélységeiig. Jakó Zsigmond maga is úgy vélekedik, hogy a regeszták „nélkülözhetetlen kutatási segédletek", melyek hasznos tájékoztatást nyújtanak (25. ο.). A köztes megoldást jelen esetben is szívesebben láttuk volna olyan formában, hogy a Fejérnél, vagy a nála is régebben közölt, avagy nehezen hozzáférhető kiadványokban megjelent oklevelekről teljes szöveg, a színvonalas forráskiadványban megjelentekről csak regeszta lásson napvilágot (így érdemes lett volna teljes szövegükben újra közölni a 164., 214., 242., 259., 280., 328., 346., 354., 374., 377., 381., 382., 421., 467., 496., 563. stb. számokat). Kétségtelen ellensúlya ugyanakkor a formából adódó hátránynak az elérhető teljességre törekvés (31. o.). Érdemes lett volna kitérni a közlés olyan technikai eszközeire is, amelyek a szöveghűséget szolgálják, mint pl. hogy az adott forrásból nem, csak másunnét ismert információkat a regeszták szögletes zárójelbe téve egészítik ki (az ilyesfajta technikai eligazításnak a könnyebb ellenőrizhetőséget kell szolgálnia). Az egyébiránt rendkívüli érudícióval megírt bevezetőbe néhány kisebb értelemzavaró hiba keveredett: nem szerencsés pl. a születőfélben lévő mediévisztikát azonosítani a középkori történetkutatással, a kritikai kiadást (editio critica) a történeti forráskritika alapján álló forráskiadással, mivel ez utóbbi a filológia terminus technicusa (29. ο.). A magyar nyelvű előszót román (33-60. o.) és német (61-90. o.) követi, majd a rövidítésjegyzék után a felhasznált könyvészeti források listája következik (95-116. o.). Ez a (Zsigmondkori Oklevéltár III-IV kötetéből egyébként már ismeretes) lajstrom-forma sajátosan vegyíti az abszolút betűrendes és a megjelenési hely, folyóirat stb. szerinti módszert, pl. a Századokban megjelent cikkeket mind a Századok címszó alatt sorolja fel a megjelenés időrendjében, s a szerző helyén utalószót találunk. Bonyolítja a jegyzék használatát, hogy a több szerzős forráskiadványok összes résztvevőjétől utalószó mutat az illető forráskiadvány felé, így pl. Véghely Dezsőtől, Ráth Károlytól vagy Ipolyi Arnoldtól egyaránt eljuthatunk a Hazai Okmánytárhoz, Nagy Imrétől valamilyen okból már nem. A 163. számnál Wenzel, Adalék rövidítés feloldásáért először a Wenzel címszót lapozza fel a használó, majd itt megkapja a szükséges eligazítást az ÉrtTtK III/3. kötetéhez. Nagyobb a valószínűsége, hogy az átlag kutató a cikket rögtön a szerzőnél, a forráskiadványt a címnél várja, a regeszták apparátusában pedig egyébként is a cím-rövidítés szerepel, így a bibliográfia rendszere túlzottan is bonyolultnak látszik. Ugyanakkor könnyedén tájékozódhatunk arról, hogy az okmánytár összeállításához egyetlen cikket sem találtak alkalmasnak az Egyetemes Philológiai Közlöny hasábjairól a feldolgozásra, holott éppenséggel Machovich Viktor cikke (A magyar-francia ciszterci kapcsolatok történetéhez. EPhK 59 [1935] 269-288. o.) erdélyi vonatkozásai miatt megérdemelte volna a figyelmet, bár Hervay is kiaknázta a cikket ciszterci Repertóriumában.