Századok – 1999

Történeti irodalom - Itämerensuomi Eurooppalainen Maa (Ism.: Bartha Antal) I/186

TÖRTÉNETI IRODALOM 189 neve „ukonvaaja" helyett „ukonnuoli"-t Ukko nyilát emlegetnek. Ez azért lehetséges, mert az egyik mítosz-változatban Ukkon nyíllal lőtte ki a tüzet. Ennek megvan a svéd megfelelője is. A kora középkorban a tűzcsiholó acélt íjalakúra is készítették, ez a nem gyakorlatias, törékeny tűzcsiholó kiment a divatból, belőle alakultak ki a lant alakú vasak. A nyíl alakúak a mítoszra utalhatnak. A svéd-finn kölcsönhatás következményeként, a finn Ukko skandináv tulajdonságokat vett fel, Tor godfar nevének hatására Ukko az atya, atyácska állandó jelzőt kapta. Tor megmentője a berkenye, Ukkon állandó jelzője „rauni" - berkenye lett. -Eero Jarva tanulmánya a finn állattenyésztésben és földművelésben alkalmazott eszközök, szerszámok eredetét elemezte. A vasból készült mezőgazdasági és kézműiparos szerszámok kultúrtörténete a kelta területekre megy vissza. A szerző terméketlennek tartja a kérdést; „honnan jöttünk", a finn gyökerek kutatását a „miből alakultunk ki" kérdés szolgálja. A keletkezés, kialakulás kutatása a mégoly rejtélyesnek tartott etruszk eredet elemzésében is hasznosnak bizonyult. A kötetet záró, mintegy összegző tanulmánya Kyösti Julku főszerkesztő, a Societas Históriáé Fenno-Ugricae elnökének a tollából származik. Arra a felismerésre jut, hogy az önmagába forduló finn kutatásban uralkodik az a felfogás, mely szerint a balti finnek a Volga, illetve az Ural hegység vidékéről valamivel több mint 5 ezer évvel ezelőtt érkeztek mai hazájuk területére. A keletről történt bevándorlás elmélete azonban több kívánalomnak nem tesz eleget. Közülük háromra hívja fel a figyelmet a szerző. 1) Expanziós központ, 2) vándorlási útvonal, 3) elvándorlás indítéka (pl. jobb életfeltételek). Régészetileg lehetetlen bizonyítani ezeket az előfeltételeket. A nemzetközi régészetben olyan hipotézis született, hogy a benépesülés fő áramlata a régebbi kőkor végén, az átmeneti kőkor idején délről észak felé irányult. A protofinnugorok valószínűleg a jégpáncél déli pereme mentén éltek nyugaton a Rajnáig, délen a Dunáig, a Fekete tenger északi partvidékén a Dnyeper torkolatától északra megnyíló területen, nagyjából, a Pecsora folyóig. Az alaphelyzet két hatás következtében kezdett változni. Először, a jég lassú visszahúzódásával, a protofinnugorok spontán módon teijeszkedtek észak, észak-nyugat és észak-kelet irányban. Másodszor, az újabb kőkori forradalom idején, a földművelés és állatenyésztés eredményezte a következő változást. Az agrár népesség indoeurópai lingua franca-ja, műveltségi fölényük, nagyobb lélekszámuk következtében az indoeurópai népek magukba olvasztották a finnugorok többségét, hatásukat csak nyelvi szubsztrátumok jelzik a germán és a balti nyelvekben. Várhatóan ezek a szubsztrátumok északon bizonyíthatók, ott, ahol a beolvadás a legkésőbben következett be. A finnugorok csak az északi övezetben őrizték meg nyelvüket, és mindig erős indoeurópai hatás alatt voltak. Ez alól kivételt képeznek a magyarok, akik a korai középkorban érkeztek jelenlegi hazájukba. A földművelők és indoeurópai nyelveik először a számukra előnyös löszterületekre terjeszkedtek, közöttük megmaradtak jelentős mezolitikus csoportok, amelyek idővel olvadtak össze az indoeurópai jövevényekkel. A történelmi események egyszeriek, a középkorban történt finn-lapp kapcsolat példázza a fejleményeket. Először a tenger és a folyók partvidéke népesült be finnekkel, kultúrájuk még nem paraszti, hanem zsákmányoló, főként halász volt. A földművelés csak nagyon sokára vált uralkodóvá. A finn népesség a korai középkortól a 18. századig délről északra terjeszkedett. Megközelítően hasonlóan történt ez a nagyon távoli időkben Közép és Kelet-Európában. Azzal veszem át a szót, a tanulmányok szerzőitől, hogy recenzensi feladatom a méltánylás, a figyelemfelkeltés, de nem az állásfoglalás olyan tudományos szakágazati fejtegetésekben, amelyek célzott szakágazati elmélyülést követelnek. Szerfelett sajnálatos lenne, ha a jeles tudós szerzők új megközelítése nem váltana ki termékeny véleményváltást. A hallgatás elszomorító lenne. Aligha várható, hogy a hagyományos magyarázatok hívei viták, ellenvetések nélkül adnák fel sok próbát kiállt nézeteiket. Mindenki, aki a finnugor őstörténetben állásfoglalásra kényszerült, szembe találta magát az indoeurópai kapcsolatok ügyével, színhelyeinek és idejének, illetve idejeinek problémájával. Korábban Heikki Paasonen és Munkácsi Bertalan, újabban Harmatta János vizsgálta a finnugorindoeurópai nyelvi érintkezéseket. Az ezekre vonatkozó ismereteket a kötet szerzői bővítették. A finnugor teremtés-mítoszok a szárazulatok létrejövetelét úgy mutatják be, hogy vízi madarak a vizek fenekéről csőrükben hoztak felszínre földet és abból alakult ki az ember élettere. Ezek a teremtés-mítoszok mintegy folklór „emlékezetei" a természet-történetnek. A jégpáncél olvadásának korában hatalmas belvizek borították azt a területet, ahol a hagyományos álláspont az uráli és a finnugor őshazát sejti. Szárazulat, ahol az ember megvethette lábát a vizek elapadásával, évezredek alatt képződött. A protofinnugorok a jég és vizek visszavonulásának nyomán nyertek életteret. Az indoeurópai érintkezések vizsgálatában fontosak lehetnek azoknak a kis lélekszámra apadt finnségi népeknek a nyelvei, amelyek Finnország és Észtország keleti határától a Ladoga és az Onyego közéig terjedően élnek. Az elmúlt évtizedekben nem kívánatosnak tartott kutatásuk