Századok – 1999

Történeti irodalom - Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban (Ism.: Dombrády Lóránd) V/1124

1126 TÖRTÉNETI IRODALOM goktól mentes objektivitással dolgozta fel az ellenforradalmi korszak csendőrségének történetét. Ennek során bemutatta annak szervezetét, jellegét, helyét és szerepét a korszak erőszakszervei között. Ebbeli törekvésének részét képezi a kötetben található tanulmánya, amely a tábori csendőrséget állítja elénk. A tábori csendőrség nem szerepelt a honvédség béke hadrendjében, csak mozgósításkor, illetve a hadsereg háborús alkalmazásakor a csendőrségből szerveződött meg és állt a hadseregvezetés rendelkezésére. Ezt a megoldást megítélésem szerint a költségek kímélése mellett a csendőrlegénységnek a vezetés által elismert szakképzettsége és rutinja, a feltétlen engedelmességen nyugvó megbízhatósága motiválta. Óhatatlanul felvetődik azonban a kérdés, hogy a honvédség tisztikara egyértelmű helyesléssel fogadta-e ezt a megoldást? Nem tekintette-e azt a felső vezetés részéről vele szemben megnyilvánuló bizalmatlanságnak? Nem egyedülálló jelenségről van szó, a hatalom más hadseregek, többek közt a szovjet hadsereg, de a közelmúlt Magyar Néphadseregének esetében is, külső megbízható rendőri erőkre bízta hadserege „rendjének" ellenőrzését és fenntartását. A tábori csendőrség természetesen nélkülözhetetlen volt a hadrakelt seregnél. Szerepét a hadvezetés le is becsülte, mert a hazai csendőr állomány sorainak gyengítése révén is csak oly mértékben szabta meg a tábori csendőrök létszámát, ami a front követelményei közt kevés volt feladatuk ellátásához. A doni visszavonulás zűrzavarában is csak honvédségi kiegészítéssel tudták ellátni az utóbb számlájukra írt és mélységesen elítélt tevékenységüket. Az őket elmarasztalók, mint a kizárólag a magyar tábori csendőrséghez kapcsolódó egyedi jelenségként rótták fel a viszszaözönlő katonákkal szembeni brutálisan kegyetlen fellépésüket. Ennek megítélésénél nem tekinthetünk el azonban attól, hogy nem kizárólagos magyar tábori csendőri akcióról volt szó. A történelem folyamán, mind a mai napig, valamennyi hadsereg kivétel nélkül drákói eszközök igénybevételével igyekezett felfogni és rendezni a vereség nyomán menekülő katonáit. Ez az egyes katonának is érdeke volt, mert harcképes alakulatba szervezve és rendezetten visszavonulva nagyobb volt az esélye a vészhelyzet túlélésére. A történteknek a köztudatban jelentkező egyértelmű megítélésének kialakulásában, minden bizonnyal része volt a pánik megfékezését csendőr és honvéd legénységgel végrehajtó honvédtiszteknek is, akik jelentéseikben az elismerésre méltó sikeres haditettek sorába igyekeztek helyezni brutális túlkapásoktól sem mentes tevékenységüket. A csendőrség, így a tábori csendőrség is, valóban dicstelen szerephez is jutott a német megszállást követően, amikor is szélsőjobb vezetők alkalmasnak találták őket akár a kormányzói akarat ellenében történő fellépésre is. Az októberi sikertelen puccsot követően a Szálasi rezsim is a megbízható tábori csendőrség szervezetének és létszámának megerősítésétől várta a honvédség maradványai harckészségének biztosítását, ami ekkor egyértelműen negatív szerepként ítélhető meg. Mindazonáltal hiba lenne a Szálasi rezsim kiszolgálását a csendőrségre korlátozni. A recenzens nem tartja feladatának, hogy a tanulmányok gazdag anyagát végig elemezze, csak néhány olyan általa fontosnak vélt és továbbgondolkozásra indító problémát emelt ki, amelyekre a szerzőtől várja a választ. Teszi ezt annak megállapításával, hogy a tanulmány-együttes megerősítette véleményében, hogy a második világháborús magyar szerepről kiolvasható történeti kép, egy a dokumentumok által igazolt, több oldalról is bemért ismeretekre építő, a logika eszközeivel élő, az összefüggések között jól eligazodó és következtetéseiben biztos történész meggyőző véleménye. Dicsérendő azon ismeretterjesztő szándéka is, hogy megalapozott történeti ismereteket állítson szembe hamisakkal vagy már elavultakkal, s ily módon hasson a történeti köztudat alakulására. Talán ez a törekvése is vezeti, mikor írásaiban nagyon határozott markáns vonalakkal, közérthetően igyekszik megrajzolni és lezárni az általa kifejtetteket, nem igen adva teret kételyeknek, elbizonytalanodáshoz vezető „elmélyüléseknek". Szimpatikus ez a recenzenshez is közelálló szemléleten alapuló alkotói módszer, azonban mégis arra biztatná a szerzőt, hogy egy ponton túl ne hagyja azt magán eluralkodni, lazább építkezéssel engedje hatni a munkáiból kibomló olyan gondolatokat is, amelyek vitára serkentenek, s megválaszolásuk tovább árnyalja, gazdagítja az építményt. Remélhetőleg a leírtakkal sikerült ráirányítani a figyelmet Szakály Sándor tanulmánykötetére. A magyar hadtörténetírás a háborúba lépés körülményeit körüljáró munkával gazdagodott. Az igen jó stílusban megírt könyv a szakmai körökön túl ajánlható mindazoknak, akik érdeklődnek Magyarország második világháborús története iránt. Dombrády Lóránd