Századok – 1999

Történeti irodalom - Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban (Ism.: Dombrády Lóránd) V/1124

1125 TÖRTÉNETI IRODALOM bármely tagja megkérdőjelezte volna azt. A honvédelmi miniszter által a Kassa elleni szovjet támadásról előadottak különben sem tartoztak számukra a fantazmagóriák közé. A képviselőház is fenntartások nélkül vette tudomásul a miniszterelnök bejelentését a hadiállapot beálltáról. A háborút viselő ország számára lezárult a visszaút. Az 1941 végi Moszkva alatti vereséget követően a fokozódó német nyomással szemben a kormány nem tudta érvényre juttatni törekvéseit az erők mind nagyobb részének a sajátos magyar célok érdekében történő megőrzésére. A 2. magyar hadsereg frontra küldése körüli alkudozás mindazonáltal még kompromisszumhoz vezetett a honvédség döntő részét követelő Keitel képviselte német katonai vezetéssel. Szakály Sándor a közte és a magyar katonai vezetők közt lezajlott indulatokban sem szűkölködő alkudozásnak új, eddig ismeretlen részletekkel gazdagított bemutatása során rámutat, hogy a katonai erejét megőrizni szándékozó magyar politikai és katonai vezetést a Moszkva alatti német vereség még nem rendítette meg a német győzelemben vetett hitében. A német csapatok sikeres tavaszi hadműveletiben bízva remélte elérni a magyar csapatoknak főként a front mögötti alkalmazását, s miként a gyorshadtest esetében, bízott azok belátható időn belüli hazatérésében is. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a kormány írásos megállapodás nélkül adta át a 2. magyar hadsereget a német hadvezetés alárendeltségébe, alkalmazása módozatainak rögzítése nélkül. Mindez a későbbiekben végzetes hatással volt a hadsereg sorsára. A Dontól érkeztek Györki István és Szakály Sándor honvédek levelei és tábori lapjai, amelyek bemutatása a kötet legizgalmasabb és egyben megható élményéhez juttatják az olvasót. A szerző saját felmenő rokonai levelezését adja közre és elemzi tartalmi és formai szempontból egyaránt. A levelekből a frontra vezényelt és a hadsereg döntő részét kitevő magyar paraszt alakja, az őt oda juttató világhoz fűződő kapcsolata bontakozik ki előttünk. Györki István honvéd számára természetes volt, hogy katonáskodnia és ha a haza úgy kívánja, harcolnia is kell. Leveleiben nem kritizálta parancsnokait, igyekezett elviselni a front megpróbáltatásait és az otthonnal összehasonlítva végtelenül sivár Don-menti környezet lehangoló körülményeit. Éltette a remény, hogy átvészeli a frontot és mielőbb viszontlátja otthonát, övéit. Számára az volt a fontos és megnyugtató, hogy arról kapjon hírt, otthon távollétében jól mennek a dolgok. A hazulról érkező levelek az aggódás mellett főként ezzel kapcsolatos eseményekről adtak megnyugtatóan számot. A városba került és a pékséget kitanult, szélesebb látókörrel rendelkező Szakály Sándor már kritikusabban nézte ugyan a világot, azonban ő sem jutott el az őt frontra küldő rendszer elleni elégedetlenség gondolatáig. A kitűnő kezdeményezés folytatást követel. Egyet kell érteni a szerzővel, hogy a még fellelhető front levelezések begyűjtése és feldolgozása nagy mértékben szélesítené ki a második világháborús magyar részvétellel kapcsolatos ismereteinket. A különböző helyen és időben harcoló tisztek és legénység, valamint a munkaszolgálatosok lelkivilágának vizsgálata a háború menetében bekövetkező változások, a német megszállás, a hazai harcok és elvetélt kiugrási kísérlet okozta változások figyelembe vételével, izgalmas és halaszthatatlan feladat. Szerzőnk avatott ismerője a magyar királyi honvédség tisztikara erkölcsi, politikai állapotának, nemzettudatának, az annak kialakulásában közrejátszó tényezőknek. Elsőként nyúlt a témához és ért el jelentős eredményeket. A katonai elitről készült monográfiája széleskörű ismertségnek örvend. Jelen gyűjtemény két tanulmánya is a tisztikarral foglalkozik. A recenzensben némi hiányérzet keletkezett a színvonalas tanulmányok olvasásakor. A tisztikar nem volt ilyen egyértelműen egységes, a szabályzatok szerint gondolkodó és élő, mint ez az olvasottakból kitűnik. A valóság ennél bonyolultabb és sokrétűbb volt. Amint erre a szerző is kitér, a Monarchia nevelte idősebb és a fiatal tiszti generációk között szemléletbeli differenciák voltak, amelyek a napi politizálásban is érvényre jutottak. A harmincas évek közepétől a kormánytól a megkésett fegyverkezés megindítását, valamint a revízió megvalósítását ígérő egyértelműbb külpolitikai irányt követelő, anyagi helyzetének javulását is ettől remélő, elsősorban alacsonyabb rendfokozattal és beosztással bíró tisztikar körében megerősödött a szélsőjobb, sőt nyilas befolyás is. Ez a pártpolitizálást tiltó, sőt fenyítéseket is kilátásba helyező parancsok kiadására indította a vezérkar főnökét és magát a kormányzót is. Nem voltak jelentéktelenek a későbbiekben a tisztikar és az Imrédy pártja közötti kapcsolatok sem. A tisztikar politikai beállítottsága Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, a vezérkar főnökének is gondot okozott, mikor előtérbe kerültek a kiugrási elgondolások. Mindezt a recenzens abban a reményben teszi szóvá, hogy a tisztikar arculatának a kritikus időkben történő alakulásának vizsgálatára és az eredmények közreadására ösztönzi a szerzőt, mint a témában legilletékesebbet. Az 1945 után feloszlatott magyar királyi csendőrség a háború alatt játszott szerepéért egyértelműen elítélő negatív megítélést kapott a történetírásában és a köztudatban egyaránt. Ezen az egysíkú megközelítésen igyekezett Szakály Sándor változtatni, mikor több írásában is elfogultsá-