Századok – 1999

Történeti irodalom - Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten (Ism.: Varga Lajos) V/1114

1115 TÖRTÉNETI IRODALOM kevésbé észlelhető elmozdulást követi nyomon, s tálja fel e fontos társadalmi jelenség mögött meghúzódó politikai erők összecsapásait. A városi közgyűlésen — a csaták egyik színtere — a nagypolgárság képviselőinek nyomasztó, nehezen elviselhető túlsúlyát alig ellensúlyozhatta a kispolgárok, kisiparosok, kiskereskedők, értelmiségi szabadúszók 7-8%-os aránya. A budapesti közgyűlésen — szemben más metropolisokkal — a háztulajdonosi érdekképviselet alig érvényesült, de a bérháztulajdonnal rendelkező, s a telekspekulációba bekapcsolódó réteg befolyása szinte kikezdhetetlen volt. Ehhez még hozzá kell tenni a közszolgáltatásokat ellátó vállalatokat, az őket és a fővárost finanszírozó nagybankokat, a nagy közlekedési vállalatok vezetőit. A nagypolgárság elsöprő közgyűlési fölényét biztosította, hogy a 400 tagú közgyűlés felét az 1200 legnagyobb adófizetőből választották, amit még megkönnyített az, hogy sokan a jogosultak közül nem is vétették fel magukat a választói névjegyzékbe, mondván: a városi választás csak azokat érdekli, akik maguk is előbb-utóbb oda bekerülnek. Sándor Pál is úgy vélekedett, hogy a városi bizottsági tagság a vagyonszerzés szokásos módja. Sipos András nagy figyelmet fordít a „törzsfőnökök" köré gyülekezett érdekcsoportok, „klikkek" tevékenységének bemutatására. Jól szemlélteti a nagytőke bizalmi emberének — pl. Heltai Ferencnek — a háttér irányító szerepét, amit a városi kisemberek felé a Jótevő" Ehrlich Gusztáv transzformált nem kevés kortesi adottságokkal fűszerezve. A pozíció és klikkharcokba sok energiát fektetett Polónyi Géza függetlenségi országgyűlési képviselő. A megkövesedett szokások és a bebetonozott klikkek világa szinte kimozdíthatatlannak látszott. A város ügyeibe való beleszólás igénye azonban szélesedett, s a város ügyei közvetlenül érintették a kisadófizetőket, s a vagyontalan százezreket is. A városvezetés egyre jobban igényelte a szakszerű, professzionalista irányítást. Ha nehezen is, de már nemcsak jogászi diplomával, hanem pl. műegyetemi oklevéllel is lehetett valaki városi tisztviselő. A 90-es évek végén a városházán létrehozták a közlekedési ügyosztályt, s századunk első éveiben Ferenczi Imre nagy odaadással, modern elképzelésekkel és szakértelemmel kezdte intézményesen megalapozni a korszerű városi szociálpolitikát. A városháza megújuló működéséhez hozzátartozott, hogy a polgármester nagyobb döntési lehetőséghez jutott. A szerző a politikai csatározások leírásakor nem vész el a részletekben, s nem téveszti szem elől mondandójának lényegét: a modern városvezetés létrejöttének megteremtését. Ennek kapcsán alapos és összefogott áttekintést ad az olvasónak Vázsonyi Vilmos politikusi pályakezdéséről, politikai eszméiről, a választójogról képviselt felfogásáról. Nyomon követi a demokrata párt kialakulásának egyes állomásait, s vázlatosan kitekint a politikus későbbi, már nagyobb formátumú tevékenységére is. Mindenesetre a kezdő Vázsonyi bemutatásának itteni leírása egy majdani Vázsonyibiográfiához megkerülhetetlen. Nem ártott volna azonban a Kasics Péter és köre, valamint a különféle kaszinók, klubok, pártformációk működésével bővebben foglalkozni. Ezzel szemben a szerző a századelő fővárosának választási-politikai harcát alaposan ismerteti, s feltárja a községi párt megalakítására vonatkozó erőfeszítéseket, s azok kudarcát. Leírja és elemzi az 1906-os polgármester-választás körüli csatározásokat és mesterkedéseket (Polónyi intrikái). Sipos András csokorba gyűjti azokat az erőket (a demokratáktól a nagytőkét képviselő Hűvös Jánosig), amelyek Bárczy Istvánt a polgármesteri székbe ültették. Ezzel szemben utalni kellett volna a Polónyi által favorizált Sipőcz László — a későbbi fővárosi vezető, Sipőcz Jenő apja — társadalmi támogatottságára. Sipos András szigorúan ragaszkodva a címben megjelölt témához, számolva a terjedelmi határokkal, jól tette, hogy Bárczy István személyiségéről, politikusi habitusáról, korszerű várospolitikai elképzeléseiről részletes és nagyvonalú elemzést adott. Nem hallgatja el Vázsonyi és Bárczy politikai együttműködését, jó kapcsolatait Wekerlével és Andrássyval. Noha Bárczy a demokratikus választójog kiterjesztésének Vázsonyi-féle változatát elfogadta, mégis várospolitikájában jó érzékkel, a realitások talaján maradva mindvégig számolt a nagypolgárság meghatározó erejével és befolyásával. A szerző részletesen ismerteti azokat az operatív munkát meggyorsító szervezeti intézkedéseket, amelyeket Bárczy meghonosított. Nem feledkezik meg arról, hogy Bárczy milyen szívesen alkalmazott progresszív gondolkodású szakembereket párt vagy világnézeti felfogásuktól függetlenül. Bárczy szervezeti intézkedései, figyelmes és szerteágazó személyzeti munkája is hozzájárult céltudatos városfejlesztési művéhez. A szerző ugyanakkor jól látja Bárczy politikájának korlátait is, nevezetesen azt, hogy az anyagi terhek a lakosság zömét túlságosan ne érintsék, de azok a városi elit számára is elviselhetők legyenek. Bárczy ezt politikájában mindvégig figyelembe vette, s az 1908 utáni években tartózkodott attól, hogy a nagypolgárság és az elit sérelmére súlyos adóterheket vessen ki. A szerző művének felét a városgazdálkodás forrásainak feltárására, illetve a kiadások, a ráfordítások, a beruházások számbavételére fordítja. Rendkívül gondosan, példamutatóan elemzi a zárszámadásokat, jól eligazodik a véget nem érő számoszlopok dzsungelében. 1890-1914 között —