Századok – 1998

Történeti irodalom - Nagy István– F. Kiss Erzsébet: A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek (Ism.: Ress Imre) I/280

281 TÖRTÉNETI IRODALOM Szomorú azonban, hogy a szerzők többsége már nem láthatta nyomtatásban munkájának eredményét. A kincstári levéltárak ismertető leltárának 1990 óta megjelent köteteiből kettő teljes egészében, a mostani pedig részben posztumusz munka. A címlapon szereplő szerzőpáros által jegyzett művet ugyanis Szűcs Jenő, Paulinyi Oezkár, Maksay Ferenc és Benczédi László tollából származó fejezetek egészítik ki. Noha az ismertető leltárak készítésének metodikáját a sorozat indulásakor alaposan kimunkálták, a különböző időpontokban készült részek összeillesztése gondos szerkesztést kívánt. Ezt a feladatot a forrásanyag jelenlegi referense E Kiss Erzsébet végezte, aki egységes arculatú kötetet formált. Messzemenően tiszteletben tartotta az egyes szerzők tárgyalásmódját, s az alapszöveget csak ott egészítette ki vagy dolgozta át, ahol ez az újabb kutatási eredmények és rendezési munkák folytán feltétlenül szükséges volt. Az ismertető leltár felépítése és korszakolása a forrásanyag szerkezetéhez igazodik. A Magyar Kamara regisztratúrájának ismertetésekor ennek megfelelően az ügyosztályi rendszer 1773. évi bevezetése jelentett korszakhatárt, amelynek alapján az iratfajták és az ügyosztályok szerinti állagok két nagy csoportját különítették el egymástól. A Magyar Kamaránál is érvényesült a hazai iratkezelésnek általában a 18. század utolsó harmadáig követett gyakorlata, hogy az iratoknak a hivatali ügyintézés során létrejött természetes egységét nem őrizték meg, hanem önálló sorozatokban helyezték el a döntéseket hozó tanácsülések jegyzőkönyveit, az uralkodótól érkezett rendeleteket, a különböző szervek átiratait, a magánosok beadványait, továbbá a kamara írásbeli intézkedéseinek fogalmazványait. A Magyar Kamara 1773. előtti iratanyaga ily módon jegyzőkönyvek és elkülönített egyes iratok sorozataiból tevődik össze. A kamarai tanács és a 18. század közepétől egyes speciális esetekben kirendelt kamarai bizottságok ülésjegyzőkönyveiről Paulinyi Oszkár készített a jegyzőkönyvi elnevezések változásait, a jegyzőkönyvi adatok tartalmának, forrásértékének alakulását és a fő iratsorozatokhoz való viszonyulását tisztázó elemzést. A különböző protokollumok közül kétségkívül a kamara tanácsülési jegyzőkönyvei képviselik a legjelentősebb forrásértéket, de éppen ebből regisztrálhatók a legnagyobb hiányok. 1773-ig bezárólag a kamara tanácsülési jegyzőkönyveinek több mint a fele nem maradt fenn, s a hiányok döntően a 16-17. századot érintik. A párhuzamos alaki iratsorozatok segítségével azonban jórészt mégis rekonstruálható a kamarai ügyek intézésének folyamata. Ebből a szempontból a legfontosabbnak a kamarai kiadványok fogalmazványai tekinthetők, amelyek az 1570-es évektől teljesnek mondhatók. A fogalmazványoktól eltérően a beérkezett iratokat nem hagyták meg egységes sorozatban, hanem az uralkodói rendelkezések, a beküldő társhatóságok és más tisztségviselők hierarchikus rendje szerint tovább bontották, s így ezekből nem kevesebb, mint 18 alaki sorozatot hoztak létre. Az egyes sorozatoknak a belső rendszere és az iratok használatát biztosító egykorú, illetve a későbbi századok során készített segédletek felépítése korántsem egységes, ami nem kevés kutatási nehézséget okoz. Az alaki iratsorozatokat feldolgozó Szűcs Jenő fejezetei azonban olyan ismeretek sokaságát tartalmazzák, amelyek messzemenően megkönnyítik a kutatók eligazodását. A legfontosabb állagok esetében az ügyintézési és irattározási gyakorlat alapján korszakokra bontva csoportosította a forrásanyag irattani ismérveit, megadta az ügyvitelben használatos rövidítések feloldását, s a segédletek jellemzése kapcsán pedig összegezte a nélkülözhetetlen kutatástechnikai és módszertani tudnivalókat. Az ügyosztályi rendszer 1773. évi bevezetése alapvető változásokat hozott a kamarai forrásanyag jellegében és szerkezetében. Megváltozott a jegyzőkönyvek funkciója, belső felépítése, s az irattári rendszer alapegységét az ügyiratok alkották, amelyek már az egyes ügyek intézése során keletkezett iratok összességét tartalmazták. A kamara hatáskörébe tartozó feladatokat ügycsoportokba sorolták, amelynek alapján 1773-tól több mint 20 ügyosztály működött a kamarán belül. Az ügyosztályi rendszer létrehozása azonban korántsem jelentette a hivatalszervezet megszilárdulását, s a bevezetett ügykezelési, irattározási és nyilvántartási gyakorlat állandósulását. Az ügyosztályi rendszer bevezetését követő hatásköri és ügyviteli módosítások után a Helytartótanács és a Magyar Kamara II. József által 1785-ben végrehajtott egyesítése jelentette azt a nagy horderejű változást, amelynek eredményei a kamara 1790. utáni újbóli önállósulása után is érvényben maradtak. Ezek a szervezeti változások indokolták, hogy az ismertetőleltár a kamara 1773-1848. közötti forrásanyagának három külön fejezetet szentelt. Ezeket a részeket és az egész kötet hivataltörténeti bevezetőjét a kamara monográfusa és a Helytartótanácsi Levéltár hosszú évekig volt referense Nagy István készítette. A szerző kettős kötődéséből adódóan az általa írt állagismertetések külön értéke, hogy az egyes ügyosztályok feladatkörének rekonstruálásán és az iratanyag forrásértékének bemutatásán túlmenően nagy pontossággal tisztázta azt is, hogy az egyes ügykörök esetében milyen területeken és milyen mértékben érvényesült párhuzamosan a Magyar Kamara, illetve a Helytartótanács illetékessége. A közigazgatási és a pénzügyi kormányszerv felügyeleti dualizmusa többek