Századok – 1998
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: „Platea chapo ucza vocata”. A hazai posztóipar 16. századi történetéből IV/793
812 PACH ZSIGMOND PÁL viszontagsága ellenére12 6 — szintén növekedett, sőt ez kis mértékben ugyan, a török hódoltatás után is folytatódott. Míg az 1561-1563. évi dézsmajegyzékek alapján 249 család létét lehetett a városban megállapítani,12 7 addig az 1567-i szandzsák-összeírás már 315, az 1579. évi pedig 331 dzsizje-adót fizető családfőt regisztrált.12 8 A kézműves-nevet viselő simándi lakosok száma is gyarapodott—élükön a Vargákkal (1567-ben 33,1579-ben 36 személy), a Szűcsökkel (26,33), Szabókkal (24,21) majd a Fazekasokkal (17, 11), Kovácsokkal (17, 10) és Ötvösökkel (8, 10).12 9 Posztóművességre utaló családnév azonban egyetlen sem akadt közöttük: sem Nyírő, sem Kalló(s), sem Csapó. A csapómesterség további telephelyei ezen a vidéken nem a Körösöktől távolabb eső Simánd körül alakultak ki, hanem a gyulaihoz és békésihez hasonlóan a Fehér- és a Fekete-Körös mentén, azok zarándi szakaszán. Olyan településekről van itt szó, amelyek többnyire kívülestek a gyulai uradalom egykori területén, és népességben jócskán elmaradtak annak mezővárosaitól. Közülük a Fehér-Körös jobb pariján fekvő Kisjenőre figyelhetünk fel először, meg túlparti szomszédaira: Tamász és Erdőhegy helységekre.13 0 A szandzsák-összeíró ugyanis — miután gondosan följegyezte, hogy kik voltak az itteni malmok korábbi magyar birtokosai, és mely török urak „kötelmében" állnak jelenleg — a malmokból származó jövedelmi tételt mindhárom községnél a következőképpen állapította meg: „kerék kalapáccsal 4, adója 200". Eszerint Kisjenőn, Tamászon és Erdőhegyen egyaránt négykerekű malom állott, amely kerekenként a szokásos módon 50 akcsével adózott, egyik kereke pedig nem őrlőkövet, hanem posztókallót működtetett.13 1 A környék csapómestereinek tehát volt hová fordulniuk kallatásra váró nyersposztójukkal. Az itteni lehetőségekkel, úgy látszik, a Kisjenő-Tamász-Erdőhegy vonaltól kissé délebbre eső zarándi falvak: Somos, Csente és Kávás posztócsinálói éltek először. 1567-ben Somoson Csapó Mihály, Csentén Csapó György és két nőtlen fia, Máté és Bálint, Kávás községben 1567-ben Csapó Ambrus és fiai, Bertalan és János, 1579-ben pedig Csapó Demeter két nőtlen testvérével, Bálinttal és Mihállyal, s a 126 Lásd pl. a gyulai uradalom 1559. áprilisi urbáriumát, amely szánakozó hangon emlékezett meg Békés és Simánd lakosainak török részről szenvedett sarcoltatásáról, ugyanakkor földesúri terheik súlyosbítását is rögzítette: GyO 288-289; vö. fentebb a 64. jegyzettel. 127 Bácskai 448. — Simándon 1525-ben a cenzusfizetők (tehát csak a telkesgazdák!) száma 126 volt; lásd fentebb a 34. jegyzetet. 128 GySz 367-377. — 1567-ben a 315 dzsizje-fizető családfő mellett 278 nőtlen felnőtt férfi családtagot, 1579-ben 331 családfőn kívül 266 családtagot is összeírtak Simánd négy utcájában: a Tót, Gyula, Nadab és Pál utcában. 129 Az említetteken kívül az 1567. és 1571. évi defter Simándra vonatkozó részletében még ilyen foglalkozásokra utaló családnevek szerepelnek: Molnár, Mészáros, Szíjgyártó, Erszénygyártó, Nyereggyártó, Asztalgyártó, Kerékgyártó, Kádár, Esztergáló, Csiszár, Cserepes, Fésűs, Gombkötő, Serfőző, Borbély és Kalmár (meg Kádas és Tőzsér). 130 Kisjenő korábban a váradi káptalanhoz tartozott, most azonban Gyula várához van foglalva — írta róla az 1559. áprilisi urbárium készítője, s hangsúlyozta a possessio jövedelmezőségét: GyO 297. — A három helységről lásd Márki Sándor. Arad vármegye és Arad szabad királyi város története I. Arad, 1892. 249, 280-281, 346-348. 131 Az idézett jövedelmi tétel Kisjenőnél és Tamásznál az 1567. évi és az 1579-i összeírásban egyformán van szövegezve. Erdőhegynek viszont az első időpontban még három kerekű volt a malma, s az is romos állapotban; 1579-re azonban már érdemes volt helyreállítani, négy kerekűvé bővíteni és posztókölyűt szerelni hozzá: GySz 332, 335, 336. — Vajon összefüggött-e ez valamiképpen azzal, hogy a törökök — Békéshez hasonlóan — Erdőhelyen is palánkot létesítettek? Ennek helyőrsége 1590-ben 260 főt tett ki: Velics-Kammerer I. 377-378; vö. Karácsonyi I. 254-255.
