Századok – 1998

Történeti irodalom - Matis Herbert: Zwischen Anpassung und Widerstand. Die Akademie der Wissenschaften in den Jahren 1938–1945 (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/748

TÖRTÉNETI IRODALOM 749 el feladatát 1939. március 16-ig. Gondoskodott arról, hogy az Akadémia a párt kívánalmainak megfelelő új alapszabályt fogadjon el, és új vezetőséget válasszon. Seyß-Inquart, a német birodalom ausztriai helytartója ajánlatára és támogatásával Heinrich Srbik, a közismerten nagynémet beállítottságú neves történész, az Akadémia filozófiai-történeti osztályának eddigi titkára lett az Akadémia 1938. április 1-én csaknem teljes egyhangúsággal megválasztott elnöke, aki májusban belépett a nemzetiszocialista pártba. Megválasztását június 28-án hagyta jóvá Seyß-Inquart, s az erről szóló okiratot szeptember 26-án sajátkezüleg nyújtotta át neki a birodalmi helytartóságon, ünnepélyes keretek között. Az Akadémia elnökségének többi tagja november 14-én a tudomány, nevelés és népművelés birodalmi miniszterétől, Bernhard Rusttól kapta meg a valójában kinevezést jelentő jóváhagyást megválasztásához, amit a közben megszületett, július 22-én jóváhagyott új alapszabály előírt. (Mellékesen megjegyzendő, hogy már a jelöltlistára sem vehettek fel senkit a birodalmi miniszter előzetes jóváhagyása nélkül, s ez a továbbiakban minden akadémiai tagválasztáskor is érvényesült.) Srbik 1938. október 1-én foglalta el hivatalát, s november 23-án tartotta meg ünnepélyes elnöki székfoglalóját ,,A német tudomány és a Bécsi Akadémia a Nagynémet Birodalomban" címmel, nem mulasztva el a hódolást „a Führer hasonlíthatatlan alkotó- és akaratereje" előtt. (Srbik elnökségét 1941-ben meghosszabbították.) Az ideiglenesnek nevezett, de 1945-ig változatlan új alapszabály birtokában megkezdődött egyfelől az Akadémia „megtisztítása" azoktól, akiket a nürnbergi faji törvények érintettek, másfelől politikai „megerősítése" a párt iránt elkötelezettekkel. Az Akadémia alkalmazottai közül a zsidókat azonnal elbocsátották, a nem-zsidók náci szempontú politikai megbízhatóságát felülvizsgálták. (Ez utóbbiak sorában hűségéremmel és a Führer emlékérmével kitüntetett régi illegális nemzetiszocialista párttagok is voltak.) Az Akadémia zsidónak minősülő tagjait egyenként, levélben szólította fel az elnökség arra, hogy szükséges törlésüket elkerülendő, önként mondjanak le. így is történt, s az Akadémia vezetése humánusnak tartotta eljárását. Az ilyen alapon történt felszólításra lemondottak közt volt a történész Pribram, a klasszika-filológus Norden. (Elkerülte ezt a sorsot Ernst Späth, akit 1937-ben még mint „nem árját" tartottak nyilván, de 1938-ban az Akadémia főtitkárává választották, s ezt a tisztségét megtarthatta 1945-ig, amikor a háború után újjászervezett Akadémiának elnöke lett.) A háború évei alatt végrehajtott „zsidótlanításhoz" tartozott egyébként az is, hogy az Akadémia javára zsidók által tett alapítványok nevét megváltoztatták. Politikai okokból nem távolítottak el senkit az Akadémia tudós tagjai közül. Az egyetemekről ilyen okokból elbocsátott professzorok, amennyiben akadémikusok voltak, megtarthatták akadémiai tagságukat továbbra is. így Othmar Spann is, aki mivel az osztrák Ständestaat-tal kapcsolatban prominens szerepet játszott, a náci érában rendszerellenesnek számított. Az Akadémia „politikai megerősítése" egyrészt a régi tagok egy részének a pártba lépése-léptetése, másrészt az új tagok közt nemzetiszocialisták beválasztása útján történt. Előfordult, hogy akadémiai székfoglaló előadását SA-egyenruhában tartotta meg valaki. Az Akadémia matematikai-természettudományi, illetve filozófiai-történelmi osztályába tartozó, 1945-re összesen 53 rendes tagjának kereken 50%-a (26 fő), 66 levelező tagjának közel 58%-a (38 fő) volt nemzetiszocialista párttag, illetve tagjelölt. Az Akadémia története e szakaszának kutatója ugyanakkor rámutat arra, hogy a régi akadémikusok jelentős részét nagynémet felfogásuk barátkoztatta meg kezdetben azon rezsimmel, amely az Anschluss végrehajtásával a német nép birodalmi egységének megvalósítása felé megtette a döntő lépést, de később többnyire kiábrándultak. Nem voltak nemzetiszocialisták, de alkalmazkodtak a hatalom új birtokosai által teremtett viszonyokhoz, ki óvatosságból, ki opportunizmusból. (Olyannyira, hogy többen is felvételüket kérték a pártba.) Az idővel egyre általánosabbá vált felfogás szerint az Akadémiának túlélésre kell berendezkednie, lehetőség szerint védekezve a nemzetiszocialista rendszer tudománypolitikai központosító törekvéseivel szemben, s megőrizve saját hagyományait. A szerző — mint munkája címéből is kitűnik — „alkalmazkodás és ellenállás között" jelöli ki az Akadémia helyét ekkori magatartása tekintetében. Az ellenállás irányába mutató jelekként említett tények azonban korántsem olyan markánsak, mint az alkalmazkodásé. Például az, hogy az Akadémia elnökévé lett Srbik több javaslat ellenére sem állíttatta fel az aulában Hitler mellszobrát, (hiszen az Akadémia minden helyiségében már ott díszelgett a vezér és kancellár arcképe). Hogy — miután a zsidókat „nem saját kezdeményezésből", hanem „a törvényes előírásoknak megfelelően" eltávolította az Akadémiáról, s ehhez „humánus formát" talált az „önkéntes lemondásra" való felszólításban — udvariasan elhárította az Akadémia részére 1941-ben küldött meghívást a frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet rendezvényére, „sok sikert kívánva ezen rendkívül