Századok – 1998
Történeti irodalom - Böhm Vilmos válogatott politikai levelei 1914–1949 (Ism.: Jemnitz János) III/735
738 TÖRTÉNETI IRODALOM 738 sorából. S ez áll még azon francia szocialistákra is, akik éppen ebben az időben esetenként elvitatták az angoloktól a nemzetközi mozgalom befolyásolásának primátusát. Erre vonatkozóan, igen fontos kérdésekben nem Böhm tájékoztatta a magyarországi vezetőket, hanem fordítva, Szakasits, avagy Horváth Zoltán tette meg - akik minden esetben, minden nemzetközi tárgyalásukról tájékoztatót küldtek Böhmnek. S ezek a tájékoztatók most utólag valóban „aranyat érnek" mind a történészek, mind a történeti múlt után érdeklődők számára. Hiszen ezek a jelentések nemcsak eseményekre és tényekre villantanak fényt, hanem azt is megvilágítják, hogyan gondolkodtak a kortársak, a magyar szociáldemokrata vezetők, s véleményük vagy reményeik mennyiben fedték a reáliákat, avagy a tendenciákat, esetleg lehetőségeket. Arról a csábító lehetőségről azonban e helyütt le kell mondanunk, hogy ezt a szálat nyomon követve felvillantsuk a születő szociáldemokrata Internacionálé első tanácskozásait, s ebben a magyarok helyét, a német pártról szóló vitát avagy a változó brit és francia politikai és társadalmi közeget - holott ez is rendkívül fontos, hiszen e nélkül érthetetlen a magyar szociáldemokrata vezetők politikai vonalvezetése, s érthetetlen Böhm gondolkodása is. Csak egyetlen olyan közös jegyet emelek ki, amelyben Böhm és a hazai vezetés között nem volt semmiféle eltérés (de ez ugyanúgy igaz Károlyira és még sokakra), nevezetesen, hogy a szomszéd országokkal baráti kapcsolatokat kell kiépíteni, s már csak a reáliákkal való számvetés alapján is, ezt kell tenni a Szovjetunióval is. Ezek a gondolatok Böhm sok levelében, ajánlásában megismétlődnek, s ezeket a rálátásokat e kötetben nem kérdőjelezte meg senki. A kötetben érthetően nagy helyet foglalnak el azok a sorok, amelyek „az általános" magyar belgazdaság és társadalompolitikai kérdéseket érintik. Ezek közé tartoznak nemcsak szűken a választások vagy a földreform, hanem például az 1946. évi stabilizáció is. Mai szemmel meglepő (?), hogy mekkora izgalommal, sőt bizonytalansággal néztek az itt levelező kortársak a stabilizáció elé, mennyire átlátták ennek sokfelé ágazó és ágazható következményét, s mekkora fellélegzéssel, örömmel nyugtázták a sikert. Ugyanígy nagy helyet foglal el természetesen az ország külpolitikájának kialakítása, fontos elem, hogy Böhm mekkora fenntartással kezeli a külügyminisztérium irányítását, sőt a régi beidegzettségű apparátust - s a politikai következményeit. Érdemi meglátások - amelyek napjainkban legalább is újszerűen hathatnak. S természetesen kiugróan fontos a békeszerződéssel kapcsolatos nagy kérdéskör. E vonatkozásban sem Böhmnek, sem a hazai pártvezetésnek nem volt közvetlen és nagy befolyása a magyar külpolitika vonalvezetésére. Ám ennek ellenére jellemző, hogy miként látta mind a hazai vezetés, mind Böhm a kilátásokat. Tömörítve, sőt ledurvítva — meglehetősen pesszimistán és reálisan (nem úgy, ahogyan ekkor még sokan illúziókat tápláltak és még inkább ébresztgettek) — miközben a témát nemegyszer nagyon sokfelől „körbejárták", átgondolták, s nemegyszer arra is figyelmeztettek, hogy milyen hibákat követ el a magyar külpolitika. Mindenesetre a kötetnek ebben a vonatkozásban is van mondanivalója. i S persze a levelezők figyelmét nem kerülte el már korán, 1946 tavaszától a „vasfüggöny" leereszkedésének problémája sem. Nem is kerülhette el, hiszen e témában sok hivatalos nyilatkozat | hangzott el. Am ekkor Böhm is és a hazai pártvezetés is beszédes cáfolatokkal bizonyította a széleskörű magyarországi demokrácia meglétét. Böhm e vonatkozásban többek között éppen arra hivatkozott, hogy Mindszenty bíboros a médiákon keresztül is „erősen reakciós" beszédeket mondhatott el. (Ismeretes, hogy e beszédeken nemcsak baloldali politikusok és pártok, hanem Károlyi Mihály avagy polgári demokratikus értelmiségiek is fennakadtak.) Ám ez az idő már az a korszak, amikor a hidegháború első, egyelőre még nem oly látványos, békésebb szakasza már rég megkezdődött (egyes neves brit történészek szerint ez már 1942 után megindult.) Mindenesetre Böhm ezt maga is személyesen tapasztalhatta, amikor Bevint, az Attlee kormány „erős emberét", s a mérvadó brit külügyminisztert próbálta arra sarkallni, hogy álljon ki erőteljesen az SZDP mellé és mögé. Ám ez a hivatalos támogatás tökéletesen elmaradt, s Böhm regisztrálhatta, hogy Bevin részéről nem várhat olyan jóindulatot avagy megértést, mint Dalton vagy Healey részéről. S ezek nem egyszerűen „személyes rokonszenvek", kapcsolatok ügye volt, hanem nagyon is befolyásolták azt, amit egy kései kedvelt terminológia „mozgástérnek" nevezett el. S ha Böhm és az SZDP vezetői tapasztalták Bevin és a Foreign Office barátságtalanságát (s az Internacionálé tanácskozásain is tapasztalhatták az idevágó meghasonlottságokat), akkor érthető, hogy a hazai vezetés, s a külpolitikai tájékozódást kézben tartó baloldaliak Párizs, s az ugyancsak befolyásos francia szocialisták felé tájékozódtak. Ez ugyancsak izgalmas terület, aminek feldolgozása egész tanulmányt igényel, amihez ez a kötet is sok fontos és érdekes adalékot kínál (például Szakasits Böhmnek írott kritikus párizsi sorait Léon Blumról és a francia pártkongresszusról). Am
