Századok – 1998

Történeti irodalom - A magyar bányászat évezredes története I–II. (Ism.: Gergely Ernő) III/728

TÖRTÉNETI IRODALOM 731 És miért? Hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök, s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik..." Az első kötet VI. fejezete a magyar bányászatnak a kiegyezéstől а П. világháború végéig terjedő szakaszát öleli fel. E fejezet szerzői; Csath Béla, Faller Gusztáv, Kun Béla és Zsámboki László. A terjedelmes fejezet (251-386. old.) ismerteti a bányászat, így a szénbányászat, az ércbányászat, a kőszénbányászat, a nemesfémbányászat, és a szénhidrogénbányászat fejlődését. Mindezek mellett bemutatja a bányászati felsőoktatást, az Országos Bányászati és Kohászati Lapok megalakulását és tevékenységét. A fejezetet gazdag irodalmi anyag egészíti ki. A kiegyezés után a kapitalizmus fejlődését a széntermelés növekedése kísérte. A 19. század második felében megindult tőkés termelés a nagyüzemi szénbányászat megindulásához és kibővítéséhez vezetett. A szénfogyasztás ugrásszerű növekedése a vasúthálózat óriási méretű kiterebélyesedésének, a gőzhajózás fellendülésének következménye volt. A fő szénfogyasztó a fejlődő vasút és gőzhajózás volt és a szénkitermelés e félszázadban több mint 11-szeresére növekedett. Az erdélyi vasércbányászat és kohászat vállalati hálózatában lényeges változás nem történt. Új bányaterület foglalások, a meglévő termelési kapacitások jobb kihasználása és az üzemi felszerelések modernizálása révén a termelés jelentősen növekedett. Az egykori Gömör megye legújabb ipari vállalata, a Rimamurányi-Salgótaijáni Vasmű Részvénytársaság a vaskohászat mellett jelentős bányászati tevékenységet folytatott. Gömörben az állami vasércbányászat — területi nagyságát figyelembe véve — a harmadik, termelését tekintve a második helyet foglalta el a megyei nagyobb bányavállalatok sorában. Erdélyben 1867-ben a Monarchia össztermelésének mintegy 46,6 százalékát kitevő sót bányásztak. A hét erdélyi sóbánya közül a legjelentősebb a marosújvári volt. Ezt követte a rónaszéki, az aknasuhatagi és a désaknai, a parajdi és a tordai sóbánya. Magyarország gazdasági élete a háború és a forradalmak utáni években súlyos helyzetbe került. A hosszú és vesztes háború, a román katonai megszállás, a belpolitikai bizonytalanság óvatosságra késztette a vállalkozókat. A gazdasági élet pangása a pénz lassú, majd egyre gyorsuló elértéktelenedését váltotta ki. Az általános gazdasági leromlás sajátos módon elkerülte a szénbányászatot. Ugyanis bármennyire csökkent az ipari termelés, az országnak több szénre volt szüksége, mint amennyit a bányák szállítani tudtak. Amíg a többi iparág az átállás nehézségeivel, sokszor éppen szénhiánnyal küszködve csak nehezen tudta termelését fokozni, addig a bányászatban az óriási szénkereslet az 1920-as évek elején példa nélkül álló konjunktúrát eredményezett. Amikor az iparban és mezőgazdaságban igen nagy volt a munkanélküliség, a bányászatban munkaerőhiány keletkezett. Az első világháború befejeztével kialakult helyzetben a trianoni békekötéssel 41 kőszénbánya került a környező államokhoz. Ezek között négy nagyobb volt (Stájerlak-Anina, Domán, Lupény és Petrozsény.) A jelentősebb kőszénbányák azonban az új határok között maradtak. Az ércbányászat sokkal súlyosabb problémákkal küzdött. A trianoni békediktátum következtében Magyarország elvesztette ércbányászatának 98%-át, sóbányászatát pedig teljes egészében. Mind a gyáripar, mind a bányászat és kohászat termelési értékének maximumát 1929-ben érte el, mélypontját pedig 1933-ban. 1934-ben Magyarország is túljutott az ipari válság mélypontján, a termelés lassan emelkedett, a munkanélküliség csökkent. 1935 után pedig az erőteljesebb állami kibontakozás és a háborúra való készülődés következtében fejlődni kezdett a nehézipar, és a gazdasági fejlődés üteme meggyorsult. Magyarország vasércszükségletének nagy részét importálta, a meglévő nagy vasművek azonban teljesen fedezték az ország vas- és acélszükségletét, s még exportra is készítettek a vaskohászat alaptermékein kívül félgyártmányokat. A haditermelés a nehézipar gyorsabb ütemű fejlesztését követelte meg, ami jelentősen növelte az ipar szénszükségletét. 1941-től a szénszükséglet és a fogyasztás nagymértékben nőtt, melyet a meglévő bányák és berendezések teljes kihasználásával sem lehetett már kielégíteni. Szükségessé vált a beruházások és a termelés fejlesztése. A növekvő szénigény miatt gyorsították az üzemek gépesítését, javították a munka szervezését és annak intenzitását, fokozatosan növelték a dolgozók létszámát. Az újonnan létesített bányaüzemek és gépek jelentősen növelték a termelést. A bányavállalatok nagyobb összegeket fordítottak a bányászati technika fejlesztésére is. A háború alatt mind a szállítás, mind a termelés gépesítése meggyorsult. A háború éveiben létesített új beruházások sem tudták azonban kielégíteni az igényeket. 1943 második felére már nem lehetett biztosítani a növekvő szénszükségletet, a súlyos szénhiány az egész gyáripar termelését akadályozta. 1943 őszén bekövetkezett a széngazdálkodás teljes válsága.