Századok – 1998

Történeti irodalom - A magyar bányászat évezredes története I–II. (Ism.: Gergely Ernő) III/728

730 TÖRTÉNETI IRODALOM 730 vize segíti a vizet felfujtatni saját maguktól kitalált malomforma gépezettel... A vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat, keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete." Az Erdővidék Erdély délkeleti részében, Háromszék, Udvarhely és Nagyküküllő vármegyék egymással érintkező részén fekszik. E vidéken a vasipar a 19. század második felében vett nagyobb lendületet. Vasércet bányásztak Hunyad megyében Gyaláron és Alsótelken, a Bihar megyei Vaskón és a csiki Balánbányán. Azok a hegyek, amelyek Vajdahunyad határában emelkednek, vasban igen gazdagok, ezért is nevezték a régiek vaskapunak. Anonymus kiemeli, hogy Erdélyben a honfoglalás idején sót és sóféleségeket ástak. Már a rómaiak idejében nagyobb arányú sóbányászat folyt Torda város környékén. A sókincs szülte az itt kiépülő városokat, a sóvagyon volt a városok felvirágzásának és fejlődésének feltétele. A legjelentősebb sótelepek a Mezőség peremvidékén, Marosújváron, Tordán, Vízaknán, az Erdélyi-medencében, valamint Aknasuhatagon, Rónaszéken és Aknaszlatinán, a Máramaros sómedencéjében húzódtak. Parajd már az ősidők óta Székelyföldnek és környékének sóellátója volt és már ősidők óta folyhatott a sótermelés Máramaros megyében is. Magyarország bányaiparának története a 18. század végéig gyakorlatilag az ércbányászat történetével azonos. Az arany és ezüst volt a legrangosabb ásvány, mivel nemcsak áruként, de pénzként is szerepelt. A szénbányászat ipari jellegű kialakulása az ország gazdasági fejlettségének, elmaradottságának következtében csak későn, vontatottan, alig két évszázaddal ezelőtt indult fejlődésnek. Az 1849 előtti Magyarországon alig használtak kőszenet, noha a ma is művelt szénlelőhelyek nagy részét már ismerték. Hiányzott a szénfelhasználási szükséglet, nem volt jelentős ipar, megfelelő tőke, amely a kőszén kitermelését, a kőszén komolyabb bányászatának megindítását igényelte volna. A szén nagyobb mérvű kitermelése nemcsak a mélyebb szintű bányászatot, hanem a technikai fejlesztést is szükségessé tette. A szénbányászat forradalma akkor következett el, amikor az angol James Watt megalkotta az első szénnel fűtött gőzgépet. A szén és a gőzgép egymásra találása kellett az ipari forradalom bekövetkezéséhez. A gőzgép megteremtette az ipari termelési technika átalakítását, forradalmasította a szállítást és a közlekedést. A vasipar fellendítette a szénbányászatot, a szénbányászat pedig a vasbányászatot és a vasipart. A szén mint új energiaforrás korszerűsítette a bányamunkát is. Jókai Mór így ír a Fekete gyémántokban: „A kőszén mozgatja a világot. A gyors haladás lelke őtőle jön, vasút, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét, mely alkot, teremt, a kőszén által él és teszi lakhatóvá a mindinkább elhidegülő földet; ez ád fényt a világvárosoknak; ez az országok kincse, a föld utolsó adománya a tékozló emberiségnek." E történeti fejezeteknél talán csak egy dolgot lehetne hiányolni, nevezetesen azt, hogy a bányamunkások élet- és munkakörülményeinek bemutatása alig kap teret. Ez annál is inkább hiányolható, mert a kötet előszavának befejező mondatában olvashatjuk:... „azok a bányászok, akik ezt a gyakran történelmet formáló szakmát művelték, művelik, mindenképpen megérdemlik a társadalom megbecsülését. Munkánkkal nekik is emléket kívánunk állítani és ezt azzal a reménnyel adjuk az olvasók kezébe, hogy ez közmegbecsülésüket is szolgálni fogja." A bányamunka sajátos embertípust formált ki, aki beszédmódjában, szokásaiban és viselkedésében más volt, mint embertársai. A föld alatti munka, az állandó sötétség, az örökös életveszély vallásossá tette a bányászt, az istenhez fordult, a jó és rossz szellemekhez. A bányász hitvilága sokáig zavaros volt. Nagy szerepe volt a Borbála kultusznak, tisztelete már a 16. században általános volt a bányászok között és ez a tisztelet a következő századokban még erősebbé vált. Hitt és hisz Szent Borbálában, aki megvédi őt a sújtólégrobbanás, a tűz ellen és bajában őt hívta segítségül. A bányavárosokban szobrokat, képeket és kápolnákat emeltek neki, imádságaikba is bekerült Szent Borbála neve. A bányász imádkozott, mikor leszállt a mélybe, és imádkozott, amikor szerencsésen visszatért. A bányász azonban nemcsak azzal ámítja magát, hogy bányászként halni szép halál, de azt is hiszi, és tetszik is neki, hogy bányászul élni szép dolog. Petőfi Sándor 1847-ben látogatott el Nagybányára. Május 25-én írja Úti levelében: „Ma lenn voltam többed magammal a bányában. Irtózatos mélység! Mi mintegy ezer ölnyire voltunk benn, s hol lehet még onnan a belső vége? Mentünk, mentünk a hosszú szűk folyosón befelé, mint a töltés a kolbászba, egy darabig egyenesen, aztán föl és alá, végre távolról halk kopácsolást hallottunk, s föl-föl kezdtek tünedezni a bányászok lámpái, meg eltűntek, amint tovább haladtunk, mint a csillagok a fekete felhők között. Talán nincs is nyomorultabb élet, mint a bányászok élete. Túrnak-túrnak ezek a sápadt vakondokok, távol a napvilágtól, távol a zöld természettől mindhalálig!