Századok – 1998
Tanulmányok - Korom Mihály: Az Atlanti Chartától a potsdami kollektív büntetésig.(A magyarországi német kitelepítés történetéhez) III/553
568 KOROM MIHÁLY A fenti potsdami rendelkezés szövegének határozati és elutasításos jellegét külön sem enyhítette sem a hivatalos jegyzőkönyv, sem közös, sem egyedi amerikai vagy angol nyilatkozat. Bizonyos elvek és álláspontok lehetnek jók és igazak anélkül, hogy beszélnének vagy írnának róluk, de ez nem indok arra, hogy ne említsék, vagy éppenséggel velük ellentétesen értelmezhetőket fogalmazzanak meg. Mindezek következtében a kitelepítésekkel kapcsolatban a potsdami rendelkezések kötelezőek is voltak meg nem is, a kollektív büntetést tartalmazták is meg nem is. Magyarország vonatkozásában a felvidéki magyarság kollektív kiutasítását elvetették, de nyitva hagytál? annak lehetőségét a magyarországi németek esetében. Ugyanakkor lehetőséget hagytak arra is, hogy utasításnak értelmezzék és magyarázhassák. Ez utóbbi az 1945. augusztus 2-án meghozott potsdami határozat után néhány nappal már be is következett. Augusztus 9-én Szviridov altábornagy, a SzEB elnökhelyettese, Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök feljegyzése szerint, értesítette őt, hogy „a marsall úr (Vorosilov - K. M.) Moszkvából közölte, hogy 400-450 000 svábot kell Magyarországról kitelepíteni". Egyidejűleg kélte, hogy а magyar kormány 2-3 napon belül mutasson be neki egy munkatervet, amely tartalmazza, milyen területekről mennyi svábot kell kitelepíteni, hol s hány helyen gyűjtik össze őket, és mennyi idő szükséges a koncentrálás végrehajtásához.38 A marsall üzenete, a közölt váratlanul magas kitelepítendő létszám és a tervkészítési feladat is egyértelműen utasítás. Ezt megerősíti a fenyegetésnek is felfogható további tábornoki közlés. Szviridov „felhívja a kormány figyelmét arra — folytatta a miniszterelnök —, hogy kívánatosnak látszanék a magyar közvéleménynek alapos előkészítése a kitelepítésre nézve, nehogy félreértés vagy elégedetlenség keletkezzék a lakosság körében. A kérdést a minisztertanácsnak kellene megbeszélni. „Magától értetődik, hogy a magyar kormány saját hatáskörében dönti el, hogy a sváb lakosság közül kiket tekint kitelepítendőnek." Azonban a SzEB fenntartotta magának a jogot, hogy az esetleges hibákat kiküszöbölje! Megjegyezte még Szviridov figyelmeztetőleg, hogy „annak idején (1944-45 fordulóján -K. M.) a magyar hatóságok egy része nemcsak nem segítette az orosz hatóságokat a német kitelepítésben (értsd: elhurcolásában a Szovjetunióba - К. M.), hanem egyenesen akadályozta őket munkájukban" és a lakosság egyrésze is bujtatta, mentette őket. „Éppen ezért kéri, hogy a kormány... erélyesen nyúljon a kérdéshez." Annak ellenére, hogy Vorosilov magyar nemzeti érdeknek és a demokrácia fejlődése kérdésének kívánta beállítani a magyarországi németek kiűzésének általuk és a csehszlovákok által keményen sürgetett ügyét, meg kell állapítani, hogy annale egyikhez sincs semmi köze, de még a németek elleni általános megtorlás vélt szükségessége és az egész hazai németség állítólagos Hitlert támogató bűnössége sem az elsőrangú ok volt. Ez utóbbiak csak egy kisebb részére vonatkozhattak az érintetteknek, amit nem valamennyi német elleni kollektív büntetéssel, hanem személyekre menő vizsgálattal kellett volna megállapítani és büntetni. A magyarországi németeknek vagy nagyrészüknek a kitelepítése döntő mértékben Csehszlovákiának, a Sztálinnal összefogó benesi nacionalista politikának az érdeke volt, hogy tiszta csehszlovák nemzeti 38 PIL. 283. f. 10/269.
